A titokzatos havasi ember

Az egyik kanyar után lovaik minden látható ok nélkül hirtelen izgatottakká váltak; mintha valamilyen nagy állat szagát érezték volna meg. Nem sokkal később, egy újabb kanyar után, ahol a szurdok kiszélesedett, Patterson és Gimlin megpillantottak egy hatalmas, legalább két méter magas, egész testén szőrzettel borított majomszerű lényt. Patterson később így számolt be a látottakról: „Amikor megpillantottuk a lényt, úgy 35-40 méterre lehetett bal kéz felől. Éppen átvágott a vízmosáson. A feje nagyon emlékeztetett az emberére, de sokkal mélyebben tartotta. Karja hosszú volt, kezei majdnem a térdéig értek, amint ment. Nőstény volt, ezt egyértelműen elárulták nagy, lengő keblei."

Patterson azonnal kivette nyeregtáskájából a filmfelvevőjét, s miközben igyekezett a menekülő lény nyomában maradni, működésbe hozta a készüléket. Sajnos kamerával a szeme előtt csak egy ágas-bogas, kidőlt fatörzsig sikerült követnie a nagylábút, de innen egészen addig filmezte, amíg az el nem tűnt a bozótban. A film - amit azóta számos szakértő megvizsgált - kissé homályosan és bizonytalanul indul. Az állítólagos lény először a felvétel bal szélén látható, amint a száraz patakmederben halad. Később a kép élesebbé válik. Ekkor az látható, hogy a lény keresztülsiet egy nyílt terepszakaszon, s elmegy egy nagy, kidőlt fatörzs mögött (ez volt az, ami Pattersont feltartóztatta). Itt egy kissé lelassít, és felsőtestét oldalra fordítva belenéz a kamerába. Néhány pillanat múlva visszafordul, folytatja útját, végül eltűnik a fák közti sűrű bozótban. Ennyi.

Vajon hiteles a film?

Természetesen sokan feltették a kérdést, hogy mennyire tekinthető hitelesnek a film. Dr. Don Grieve anatómus, az emberi mozgás és testtartás szakértője úgy véli, hogy a felvétel valóban egy eddig nem ismert lényről készült, és szinte teljesen kizártnak tekinthető, hogy egy állatbőrbe öltözött ember mozgott volna a kamera előtt. Majdhogynem lehetetlen lett volna például a rendkívül széles vállakat mesterséges úton úgy elkészíteni, hogy a lény felsőtestének mozgása ne legyen természetellenes. A film hitelességét vizsgáló amerikai kutatók a hollywoodi Universal Stúdiós trükk mestereinek is feltették a kérdést: el tudnának-e készíteni egy ilyen felvételt? A filmes szakemberek válaszából az derült ki, hogy a felvételen látható lény mozgásának hiteles imitálása szinte lehetetlen, mivel annak testalkata és izomzata jelentősen eltér az emberétől, ezért csak egy sor, kimondottan erre a célra kikísérletezett és központilag vezérelt mesterséges izomzattal lehetne úgy-ahogy megoldani a problémát.

A filmet amerikai szakértőkön kívül a moszkvai Darwin Múzeum tudományos munkatársai is tüzetesen megvizsgálták, és egyebek mellett a következő megállapításokra jutottak. „A Patterson által filmre vett lénynél a törzs felépítésében, a lábfej anatómiájában, a gerincoszlop vonatkozásában, a fejtartásban, a koponya alsó és felső részének viszonyában számos olyan sajátosságot észleltünk, melyek a „nagylábút” határozottan megkülönböztetik az embertől, és azt a homo sapiens ősformáihoz teszik hasonlóvá. Patterson filmje dokumentumszerű bizonyítéka annak, hogy Észak-Amerikában él egy olyan lény, mely különbözik mind az emberszabású majmoktól, mind pedig a mai embertől. Az ilyen lényeknek Észak-Amerika nyugati vidékein felfedezett lábnyomai, valamint a szemtanúk vallomásai arról tanúskodnak, hogy a filmre vett lény nem az egyetlen a maga nemében, hanem egy egész populációhoz tartozó példány."

A jégbe zárt nagylábú

Bemard Heuvelmans és Ivan T. Anderson (mindketten zoológusok és elismert JETI-szakértők) 1968 telén tudomást szereztek arról, hogy egy vásári mutatványos, bizonyos Frank Hansen egy jégtömbbe zárt nagylábúval járja az Egyesült Államok vidéki településeit. A két tudós felkereste a mutatványost, aki egy lakókocsiba szerelt nagy hűtőládában tartotta a holttestet. A lakókocsi oldalán hatalmas betűkkel a következő felirat díszelgett: ITT LÁTHATÓ MINDEN IDŐK LEGRÉGIBB EMBERE, EGY JÉGTÖMBBE ZÁRVA.

Heuvelmans és Sanderson egyik ámulatból a másikba esett a fantasztikus kuriózum láttán. Azon nyomban lefotózták a jégbe fagyott tetemet, majd rajzokat készítettek róla, és feljegyeztek minden apró részletet. A hímnemű lény körülbelül 1,8 méter magas volt; arca kivételével egész testét barna szőrzet borította; lábai rövidek voltak, széles és lapos lábfejekkel. Szemmel láthatóan törött bal karját a feje fölött tartotta; egyik szeme hiányzott, és a másik is félig ki volt fordulva a szemüregből. A holttest tarkóján egy golyó ütötte seb látszott.

Hansen először azzal a mesével próbálta etetni a két zoológust, hogy a jégtömbbe zárt nagylábút Vietnamban vásárolta, majd azzal, hogy maga lőtte egy minnesotai vadászaton. Később olyasmi is elhangzott, hogy a Bering-szoros jégtáblái között talált rá. Valódi eredetére azonban soha nem derült fény. Sanderson és Heuvelmans hatalmas összeget ajánlottak fel a leletért. Hansen először kerekperec visszautasította az ajánlatot, azzal az indoklással, hogy a nagylábú mutogatásával, ha hosszabb távon is, de jóval több pénzt kereshet. Később azonban meggondolta magát, és ráállt az üzletre. Ám amikor a lelkes zoológusok visszatértek a Smithsonian Institute által kifizetett összeggel, a mutatványosnak és vele a jégtömbnek már csak hűlt helyét találták. A jégbe zárt nagylábú azóta sem került elő. Éppen ezért sokan feltételezik, hogy csupán egy jól sikerült beugratásról volt szó. Heuvelmans és Sanderson azonban kitartanak amellett, hogy a jégtömbbe fagyasztott lény igazi volt.

Kortársunk a Neander-völgyi ember?

Dr. Myra Shackley, a leicesteri egyetem archeológiaprofesszora a nyolcvanas évek elején egy meglepő, és tudományos körökben igen nagy vihart kavaró teóriával állt elő a titokzatos havasi ember mongóliai változatával, az almasszal kapcsolatban, melyet a Neander-völgyi ember című könyvében, valamint az Antiquity című, nagy tekintélyű régészeti folyóirat LVI. kötetében fejtett ki részletesen. Lássuk, hogy is hangzik az az elmélet, amely ennyire felborzolta a kedélyeket:

Myra Shackley régésznő feltételezi, hogy Külső-Mongólia kopár hegyekkel borított nyugati területein és a volt Szovjetunió ázsiai részének déli vidékein - szintén a nehezen megközelíthető magashegységi tájakon - még napjainkban is élnek Neander-völgyi emberek.

A klasszikus Neander-völgyi ősember maradványai legelőször 1856-ban a németországi Düsseldorf közelében lévő Neanderthal gleccservölgyének mészkőbarlangjából kerültek elő. Ez az egyik legismertebb ősemberfajta, mivel maradványait később még sok más lelőhelyen is megtalálták Európában. A Neander-völgyi ősember barlanglakó volt, alacsony termetű (150-160 cm magas), de erős testalkatú, előreugró homlokeresszel és nagy, átlagosan 1450 cm3 térfogatú agykoponyával. Nagyjából 100 000 évvel ezelőtt, a felső pleisztocén kezdetén jelent meg Európában, és 40 000 évvel ezelőtt tűnt el, meglepő gyorsasággal. Helyét egy fejlettebb embertípus, a mai emberrel már szinte azonosnak tekinthető cro-magnoni ember vette át.

Dr. Myra Shackley azonban lehetségesnek tartja, hogy a Neander-völgyiek nem tűntek el teljesen, hanem egyes csoportjaik, elhagyván régi lakhelyüket és vadászterületüket, Közép-Ázsia távoli vidékeire vándoroltak, ahol aránylag háborítatlanul élhették tovább megszokott életüket, s kisebb közösségeik akár napjainkig is fennmaradhattak. Bár életük már csak „kisstílű paródiája lehet annak, ahogy egykor Neandervölgyi őseik éltek.

Az angol régésznő érvelése szerint Ázsia egyes vidékeiről túl sok híradás érkezik az almasz és társai felbukkanásáról ahhoz, hogy ezt a lehetőséget figyelmen kívül lehetne hagyni. Ráadásul, ha a szemtanúk (köztük komoly tudósok és tapasztalt kutatók) sok esetben teljesen egybehangzó beszámolóihoz hozzátesszük még a havasi emberek talplenyomatairól készült gipszöntvények hatalmas gyűjteményét és azokat a kőeszköz-leleteket, melyek a jelenlegi magashegységi hóhatár közelében lévő vidékekről származnak, s melyek között egészen új keletűek is akadnak, akkor egyre valószínűbbnek tekinthetjük, hogy tényleg élnek még arrafelé Neandervölgyi emberek.

Most már csak egy elevenen elfogott példányra, vagy legalább egy nem túl régi tetemre vagy csontvázra lenne szükség ahhoz, hogy ez a feltevés minden kétségtől mentes bizonyítást nyerjen.