Az aztékok vére - Tenochtitlan szelleme

Tenochtitlánt, a Fügekaktusz helyét, az Azték Birodalom fővárosát 1325 körül alapították, a mai Mexikóváros helyén. 1415-re fejlődött valódi megapolisszá. Minden ház, templom, palota és út kőből épült. Struktúrája a mai Velencéhez lehetett hasonló, mivel a Texcoco-tó egy szigetéről terjeszkedett, így ahogy nőtt a lakossága, egyre több szigetet kapcsoltak be a csatornarendszerükbe. Lakosainak számát kétezer körülire becsülik, de más kutatók ennél jóval messzebb mennek.

Az aztékok életét nagymértékben irányította vallásuk, melyet az olmékoktól és a toltékoktól eredeztettek. E szerteágazó rendszerben helyet kaptak a természethez közeli istenségek, mint a Nap és Hold isten, Eső isten, Föld isten valamint az állati léthez kapcsolódó hatalmak, például Serpent a Tollas kígyó, Jaguár isten és még sorolhatnánk. Nap isten tiszteletére készült az 1790-ben felfedezett Napkő. Ez a megmunkált, 3 és fél méter nagyságú bazaltkő naptár funkciót töltött be, hasonlatosan a maja kultúra hasonló darabjaihoz. Hitük szerint a Nap addig nem mozdul az égen, amíg nem kap véráldozatot, így ősi isteneik egymás után feláldozták magukat, hogy a Nap járhasson az égen. Innen indult el időszámításuk és a véráldozat kultusza is.

Az egykori főváros helyén több állatbőrre festett kódexet találtak, a leghíresebb a Codex Borgia, ezek szemléletesen reprezentálják az aztékok vérimádatát. Az ember és véráldozatot a legnemesebb cselekedetnek tartották. A természet körforgását, a Napot hitük szerint csak ezzel lehetett táplálni. Nagy szárazság idején gyermekeket áldoztak Esőistennek. De ha igazán baljós időszak köszöntött rájuk, nem voltak ritkák a tömeges emberáldozatok sem. A legbrutálisabb feláldozási módszer a hasfal felvágása és a még dobogó szív kitépése volt.

A Templo Mayort, azaz a Nagy Piramist 1978-ban kezdték el feltárni, mára múzeumot alakítottak ki a lelőhelyen. Minden bizonnyal ez volt a város legfontosabb épülete: a Coatepec hegyét jelképezi, ahol a legenda szerint az aztékok egyik főistene, a háborúk ura, Huitzilopochtli megszületett. A 60 méter magas, piramis alakú építmény legfelső szintjén két szentélyt helyeztek el. Az egyiket a víz istenének, Tlalocnak, a másikat Huitzilopochtlinak szentelték. A piramist sokszínű díszítéssel gazdagították, például a Koponyafallal, mely mutatta szakrális jellegét. Sokféle rítust tartottak itt, köztük emberáldozatot is bemutattak. Azt olykor önfeláldozás formájában tették és rituális felajánlásnak tekintették, ami nagy megtiszteltetés. Ugyanitt került sor a hős harcosok, a magas rangú polgárok szertartásos elhamvasztására.

A kódexek szerint nem múlhatott el egyetlen nap sem anélkül, hogy a nagy templomban, vagy kisebb szentélyben, például szent barlangokban ne tartottak volna zenés, eksztázisba forduló tánccal kísért szertartásokat isteneik tiszteletére. Ilyenkor persze folyt a vér. Előbb állatok vére, de szokásban volt az öncsonkítás, a fül, a nyelv felsebzése, melyben mindig a harcosok és papok jártak az élen. De szívesen áldoztak isteneiknek ellenséges törzsekből ejtett foglyokat is, méghozzá tömegesen. Az azték fővárosban, Tenochtitlanban ez nem feltétlenül a várszomj jele volt, hanem bonyolult világszemléletük egyik eleme. Aki eljut az egykori város helyére, romjai közé, annak tudnia kell, hogy a romok több vért láttak, mint egy átlagos, mai katona egész életében.