Kevés tényre támaszkodhatunk Atlantisz szigetének létezéséről. Azonban elgondolkodtató, hogy kb. 1400 olyan népcsoportról tudunk, amelynek tagjai mind megemlítenek egy hozzávetőleg 12 ezer évvel ezelőtti kataklizmát. Most az emlékezés univerzális hagyományából csemegézünk.
Az égből jöttekA sumerok, sok más néphez hasonlóan azt jegyezték le, hogy „valahonnan (szerintük az égből) „istenek”, vagyis nagy tudású lények érkeztek, és ők alkották az első embereket. Ha behelyettesítjük az „istenek” helyére az atlantisziakat a dolog mindjárt érthetőbbé válik. A sumerok leírása repülő szerkezeteken közlekedő embereket örökített meg, vagyis az ókor hajnalán élők óriási különbséget tapasztaltak saját szintjükhöz képest, ezért „isteni” eredetűnek hitték őket.
Az egyiptomi mítoszokban olvasható, hogy a folyam deltájában már „istenek” uralkodtak, mielőtt a vándorló törzsek letelepedtek. A turini papirusz tanúsága szerint a kezdet kezdetén, pontosabban a Vízözönt követően Egyiptomot hét isteni és két félisteni dinasztia uralta, őket követték az emberek, akiket lassanként istenkét kezdtek imádni. A tudósoknak a mai napig nem sikerült kronológiát felállítani Egyiptom őstörténetét illetően.
A kínai és mongol uralkodók egészen a modern korig - a fáraókhoz hasonlóan - az égből eredeztették magukat, ahogy az indiai mitológiában, az eszkimóktól kezdve a világ túlsó fertályán élő polinézek őstörténetében is megtaláljuk az égből jöttek nyomait. Ezek a nagy tudású idegenek megtanították az embereket arra, hogyan kell szervezett társadalomban élni, törvényeket alkotni, elfogadni és betartani ezeket a szabályokat. Az észak-amerikai indiánok legendái szerint jóságos tanítók érkeztek, akik ha rákényszerültek, félelmetes fegyvereket alkalmaztak, akár az engedetlen emberek ellen is. Az Amazonas-környéki erdőben élő kajapo-indiánok évszázadok óta űrhajósnak öltöznek, sisakot tesznek a fejükre, így emlékeznek azokra az istenekre, akik valaha ellátogattak hozzájuk.
Túl korai tudásA berlini Pergamon Múzeumban látható egy sumér hengerpecsét, egyike a megtalált sok ezer darabnak. Csakhogy ezen a tenyérnyi darabon az egész Naprendszert lerajzolták a tíz bolygójával. A fejlettnek tartott modern emberiség 1930-ban fedezte fel a kilencedik kis bolygót, a Plútót, a tizediket pedig komoly tudóscsoportok lázasan keresik. Tehát a pecsét bizonyítéka egy magasan fejlett technikai és tudományos szintnek, amikor a régészeti leletek szerint őseink még egy-két ezer évvel korábban kőbaltával rohangáltak és legnagyobb gondjuk a mamutok elejtése volt.
Az állatból emberré fejlődés útján elődeink az akadémikus álláspont szerint lassan leváltak a majmok ágáról és hosszú évezredek alatt a fáról lejőve, áttértek a gyűjtögető életmódra, majd az eszközhasználattal az agy fejlődésnek indult. Kezdetleges beszéd, kezdetleges hitvilág jellemezte a neandervölgyiként emlegetett emberőst. A tudomány állítása szerint az utolsó tíz ezer év fejlődéstörténete teljesen világos. Az kinek jutott eszébe, hogyha 40 ezer éve már a maihoz hasonló felépítésű és agyi kapacitású ember élhetett, akkor miért csak 5-8 ezer éves civilizációnk? A közben eltelt közel 30ezer éves időszakban, miért nem fejlődtünk kellőképpen? A jégkorszakkal magyarázkodni nem elégséges. Azt állítani, hogy egy másik faj is létezett a Földön, és Atlantiszról indulva tudását megosztotta az ott élő népekkel, bizonyosan felháborítja a tudomány felkent papjait. Az biztos, hogy túl rövid időt jelölnek meg a hordában vadászó ősember és a városállamokat építő, csillagászathoz és matematikához értő, fejlett társadalomban élő ember között. Mi a magyarázata, hogy a világ sok táján intenzív fejlődés vette kezdetét, míg máshol megmaradtak a primitív törzsi körülmények? Abban megegyezhetünk talán minden szkeptikussal is, hogy a túl korai tudásban van valami gyanús. Azonban semmit sem tudhatunk pontosan. Az elmúlt korok emlékeinek, papirusztekercsekre, könyvekbe rögzített tudásának nagy része eltűnt, az Alexandriai könyvtár pusztulásával a lángok martaléka lett. A fennmaradt darabkákból azért összeilleszthetők a valaha tevékenykedett „istenekről” alkotott elképzelések.
Az aranykorKezdjük az ókori mitológiák isteneivel, akik nagyon hasonlítottak az emberekre. Indiától Babilonig, Athéntól Rómáig és szerte a bolygón minden dolognak és cselekedetnek megvolt a maga istene és ugye emlékeztek rá az iskolai tankönyvekből, hogy például a görög istenek mennyi pajkosságot követtek el emberi alakban. Nos talán ennek a szemléletnek kell legyen valamilyen valóságalapja. Esetleg efféle viselkedés jellemezte az atlantisziakat, amikor meglátogatták a többi embert? Bratyiztak, haverkodtak, emellett a férfiistenek elcsábítottak néhány vonzó lánykát, az istennők pedig egy-egy halandóval csintalankodtak férjeik szeme előtt. Haragos, féltékeny, hiú, bosszúálló, büntető és jutalmazó istenek valóságos halmaza élhetett régebben, akik között előfordult, hogy érdekei érvényesítéséért saját barátaik, szövetségeseik ellen ádázul harcoltak.
Lehettek szeszélyesek, hiszen tudásuk révén egymással rivalizáltak, természetes ellenségei nem lehetettek a kőbaltás emberhordák. Az indiai Mahabharatában és több védikus szövegben az istenek teljesen olyanok voltak, mint az emberek. A ruhájuk olyan anyagból készült, amely sokkal erősebb volt a korabeli szövetnél és a leírások szerint ápoltak, vonzó külsejűek voltak. Képesek voltak úgy helyet változtatni, hogy lábuk nem érte a talajt. Gépeiket az eposzokban vimanának nevezték, ezekből az írásokban majd tucatnyit lehet elkülöníteni. Létezik olyan leírás, ahol 230 soron keresztül taglalják, hogy kell vimanát építeni, mivel működik, hányféle célra lehet felhasználni. Biztosan állítható, hogy az atlantisziak indiai városok között repülőjáratokat üzemeltettek, amelyeknek menetrendje is fennmaradt.
Egyes kutatók az indiai iratokból tudni vélik, hogy az atlantisziak egy égből jött ellenséggel háborúztak is, kb.9 ezer évvel ezelőtt. Rendelkezésre áll az atomfegyverekhez hasonló eszközök leírása az Udyogaparvan c. könyvben. Feltehetjük azt a kérdést, mire volt jó az atlantisziaknak, hogy értékes technikai és tudományos vívmányaikat megosszák a náluk sokkal primitívebb tömegekkel? A valószínű válasz, hogy tudtak a készülő kataklizmáról és tudták, hogy elkerülhetetlen. Igyekeztek menteni, ami menthető. Az ókori költők által is megénekelt „aranykor” minden bizonnyal a Földet letaroló ismeretlen katasztrófa előtti időket jelentette. Mostani tudásunkkal szinte biztosan állíthatjuk, hogy egy kisebb bolygó becsapódása okozta az özönvizet, amely elpusztította Atlantiszt.
Felhasznált irodalom: Nicolaus Blond: Atlantisz árnya kísért
Nemere István: Atlantisz ma is él!, Erich Von Daniken: Istenek stratégiája
Szabó Anna
