Boszorkányok a Gellért-hegyen

A jellegzetes alakú, alig több mint 230 méter magas Gellért-hegyet – amelynek neve a pogány magyarok által 1046-ban mélybe taszított Szent Gellért püspök véres legendájának emlékét őrzi – a hagyomány szerint több száz éven keresztül előszeretettel keresték fel a németországi Blocksberg csúcsán tanyázó hírhedt boszorkányok magyar társai. A népi hiedelem úgy tartotta, hogy a „bűbájos boszorkák” seprűnyélen vagy megrontott emberek hátán „lovagolva”, az ország legtávolabbi vidékeiről érkeztek a sziklás hegytetőre, ahol vészes vinnyogással tartották az ördöngös tanácskozásokkal, vad tivornyákkal és fergeteges táncmulatságokkal kísért boszorkányszombatokat. Nem véletlenül született az a korabeli szólás, amely szerint „a kórosan sovány ember olyan, mint akin a Szent Gellért hegyére járnak”, hiszen a vén banyák állítólag fiatal legényeket is megnyergeltek, hogy feljussanak a Duna fölé magasodó oromra. A honi boszorkányok Szent György napján, április 24-én vagy pünkösd idején tartották legnagyobb gyűléseiket, de Luca napján, december 13-án is gyakran látták őket felbukkanni a félelmetes hírnevet szerzett csúcson.

„A Gellért-hegy boszorkányos hírének első írásos említése Joannes C. Mediomontanus 1656-ban, Nagyváradon kiadott latin nyelvű könyvében található – írta a Pesti Hírlap 1897. április 18-i száma –, de a híres szegedi boszorkányperek vádlottjai is tudtak róla, hiszen a szerencsétlen teremtések nemcsak az Öthalom orgiáit, hanem a Szent Gellért-hegyen tartott összejöveteleket is a maguk terhére vallották.” 1741-ben például egy Vörös Ilona nevű, boszorkánysággal vádolt nő kényszervallatás során ismerte be, hogy fekete varjú képében hívta el őt a gonosz a Gellért-hegyre, ahol órákon át táncolt, bort lopott a közeli pincékből, végezetül pedig a Plútó és Milus nevet viselő ördögökkel „közösködött”. Az egyik szegedi boszorkányper szereplője szintén azt állította, hogy a Gellért-hegyen kötött szövetséget az ördöggel, majd három éven keresztül itt tanulta a boszorkánymesterséget.

Annak ellenére, hogy Könyves Kálmán már a 11. század végén törvényt hozott arról, miszerint „boszorkányok nem léteznek”, a bírósági iratok tanúsága alapján még a 18. században is végeztek ki ártatlan nőket, akikről azt feltételezték, hogy a nekik tulajdonított természetfeletti erőket gonosz tettek elkövetésére használják fel. A boszorkányüldözést 1755-ben Mária Terézia tiltotta be végérvényesen Magyarországon, de a budai boszorkányszombatok emléke évtizedekkel később is elevenen élt a köztudatban.

„A Gellért-hegyi boszorkányokról sokan tudnának mesélni: a fiatalok hallomásból, az öregek pedig tapasztalatból” – írta Siklóssy László a Hogyan épült Budapest? című, 1931-ben megjelent könyvében. Ezeknek a „tapasztalatoknak” az alapját azonban már nem feltétlenül a – kétségtelenül valós alapokat is tartalmazó – népi megfigyelések szolgáltatták, sokkal inkább az a „boszorkányos mesterség”, amit a hegyoldalba épített kunyhókban, Buda hírhedt örömnegyedében űztek egészen az előző századfordulóig, a partszakasz mai arculatának kialakításáig. De ez már egy másik történet…