És akkor megjöttek a fekete ruhás emberek...

A Connecticut államban működő amatőr ufószervezet igazgatója, Albert Bender egyszer kijelentette, hogy rájött az ufók mögött megbúvó igazságra. Sajnálatos módon azonban a világ még mindig nem tudja az igazságot, ugyanis Bendert megakadályozták abban, hogy felfedezését nyilvánosságra hozza: a lakásán felkereste őt három fekete ruhás férfi – más néven az „elhallgattatók”.

A titokzatos látogatás

Bender – mielőtt közre adta volna felfedezéseit, azt gondolta, hogy elméletét kipróbálja egy kollégáján, és levélben elküldte neki a jelentést. Néhány nappal később megjelentek az emberek. Éppen lefekvéshez készülődött, amikor hirtelen kábultság tört rá, és három homályos alakot vett észre a hálószobában. Lassanként egyre élesebben látta őket. Mind a hárman fekete ruhában voltak, de az arcukat nem látta tisztán, mert a kalap karimája beárnyékolta. „Már nem féltem… Mindhármójuk szeme hirtelen felragyogott, mint a vaku. Engem néztek. Úgy éreztem, hogy a lelkembe hatol a pillantásuk, amint a fájdalom a szemeim felett majdnem az elviselhetetlenségig fokozódott. Ekkor jöttem rá, hogy üzenetet adnak át nekem telepatikus úton…”

Bender látogatói megerősítették abban, hogy igaza volt az ufókkal kapcsolatban. Egyikük a jelentést tartotta a kezében. További információkat is elmondtak neki. Ettől annyira megrémült, hogy azonnal beleegyezett, hogy beszünteti irodájának és lapjának működését, valamint titokban tartja az igazságot. Vajon komolyan gondolta Bender, hogy bárki is elhiszi ezt a történetet? Kollégáit és barátait mindenesetre zavarba ejtette. Egyikük még egy könyvet is kiadott Túl sokat tudtak a repülőcsészealjakról címmel. Néhány évvel később Bender egy ennél is furcsább művel rukkolt elő a Repülő csészealjak és a három férfi címmel – válaszul kollégái szűnni nem akaró kérdéseire.

Különös történeteket mesélt el, földönkívüli űrhajóállomásokkal a Déli-sarkon, amely úgy hangzik, mint a legelvadultabb ufóregény. Többen állítják, hogy Bender szándékosan azért találta ki ezt a hihetetlen történetet, hogy tévútra vezesse a komoly ufókutatókat. Hihetetlen vagy sem, Bendernek a három idegen látogatásáról szóló beszámolója rendkívül fontos az ufókutatás számára, mivel hasonló esetek történtek többnyire olyan emberekkel, akik nem valószínű, hogy hallottak volna Benderről és a történetéről.

A legelterjedtebb mítosz

Bender történtéhez hasonlóan a legújabb beszámolók nemcsak hogy valószerűtlenek, hanem még illogikusak is: lényegében mindegyik esetben úgy tűnik, hogy több szól a történet ellen, mint mellette. De ettől a rejtély még rejtély marad. Mindössze annyit kell tennünk, hogy más megvilágításban tanulmányozzuk az ügyet. Mivel akár megtörténtek ezek az esetek, akár nem, a tény az, hogy bejelentették őket. És miért számolna be ennyi ember egymástól függetlenül, és gyakran vonakodva ilyen különös látogatásokról? Sőt, miért van az, hogy a beszámolók annyira egyformák, visszhangozva és ezzel egyben meg is erősítve egy olyan, újra meg újra visszatérő motívumot, ami napjaink egyik legelterjedtebb mítoszává nőtte ki magát?

Egy tipikus MIB-beszámoló valahogy így néz ki: nem sokkal egy ufó észlelése után az alanyt – aki lehet szemtanú, de az esetet vizsgáló kutató is – meglátogatják. Ez gyakran olyan hamar az esemény után történik, hogy az alany még hivatalosan nem is jelentette az esetet, vagyis a látogatók semmiképpen sem rendelkezhettek azokkal az információkkal, amelyeknek nyilvánvalóan birtokában voltak: nevek, címek, az esemény részletei, stb. Az áldozat majdnem mindig egyedül van a látogatáskor, általában a saját otthonában. A látogatók, általában hárman, egy nagy fekete autóval érkeznek. Amerikában általában az autó egy előkelő Cadillac, de csak ritkán új modell. Bár maga az autó régi típusú, kívül-belül makulátlan állapotban van, sőt érezni lehet azt a semmivel össze nem téveszthető „új-autó-szagot”. Ha a szenvedő alany megjegyzi a rendszámot, és leellenőrizteti, akkor kiderül, hogy ilyen rendszám nem is létezik. A látogatások pedig szinte minden esetben azzal a figyelmeztetéssel végződnek, hogy senkinek ne szóljanak egy szót sem az esetről, a kutatók esetében pedig azzal, hogy azonnal hagyják abba a kutatást. A látogatók majdnem mindig férfiak, csak nagyon ritkán van közöttük egy nő. Megjelenésük mintha csak a titkos ügynökök sztereotip típusát idézné. Sötét öltönyt, sötét nyakkendőt, sötét cipőt és zoknit, de fehér inget viselnek. Arcuk gyakran „ismerős” valahonnan, leggyakrabban pedig „keleti”. A vágott szem számos beszámolóban előfordul. A férfiak le vannak barnulva, már ha nem sötétbőrüek. Néha furcsa jellegzetességeik vannak: az egyik esetben az egyik férfi arca ki volt rúzsozva. A fekete ruhás emberek arca kifejezéstelen és mosolytalan, mozdulataik furcsán merevek. Modoruk általában hivatalos, rideg, gyakran fenyegető. Melegségnek vagy barátságosságnak, igaz, nyílt ellenségességnek sem adják jelét. A szemtanúk sok esetben azt állítják, hogy az volt az érzésük, mintha ezek az emberek nem is lennének emberek. Ha be is mutatkoznak, minden esetben kiderül, hogy a nevek hamisak.

A látogatás néha inkább kihallgatás, néha egyszerűen figyelmeztetés. Bármelyik is, a látogatók jól tájékozottak, néha még titkosított információkat is birtokolnak. Tökéletes, néha túlságosan is tökéletes információval és nyelvezettel beszélnek, kifejezéseik pedig a krimikben szereplő rosszfiúkat idézik.

Fenyegető találkozások

A fekete ruhás emberek gyakran fenyegetőznek erőszakkal, és olyan hirtelen távoznak, ahogyan jöttek. A tipikushoz legközelebb álló eset a toledói Robert Richardsonnal történt. 1967 júliusában értesítette a hatóságokat, hogy kocsijával éjszaka összeütközött egy ufóval. Egy kanyarban autózott, amikor észrevette, hogy egy furcsa tárgy zárja el az utat előtte. Nem tudott megállni időben és nekiütközött, igaz, nem erősen. A rendőrség kiszállt a helyszínre, de bizonyítéknak csak Richardson autójának féknyomait találták. Richardson azonban később visszament a helyszínre, és talált egy fémdarabot, amely akár az urófól is származhatott.

Három nap múlva, este 11-kor két, húszas éveiben járó férfi jelent meg Richardson lakásán és kb. 10 percen át kérdezgették. Nem igazolták magukat és – utólagos meglepetésére – Richardson sem kérdezte, kicsodák. Nem voltak barátságtalanok, mindössze kérdéseket tettek fel. Richardson megjegyezte, hogy 1953-as Cadillacen távoztak, és amikor leellenőrizték a rendszámot, kiderült, hogy azt még ki sem adták.

Egy héttel később Richardsont ismét meglátogatták, ezúttal két másik férfi, akik egy új típusú Dodge-dzsal érkeztek. Fekete öltönyt viseltek, és bőrük sötét volt. Az egyik tökéletesen, a másik viszont akcentussal beszélt angolul. Először megpróbálták lebeszélni, hogy egyáltalán nem is ütközött össze semmivel, de aztán azt a bizonyos fémdarabot akarták. Amikor Richardson elmondta nekik, hogy már elküldte elemzésre, megfenyegették: „Ha azt akarja, hogy a felesége továbbra is ilyen csinos maradjon, akkor jobban teszi, ha visszaszerzi a fémet.” A fémdarabról mindössze Richardson és a felesége tudott. Egyetlen módon tudhattak az idegenek a fémdarabról: ha lehallgatták a telefont. Nem volt egyértelmű kapcsolat a két látogató páros között, de egy közös vonásuk mindenképpen volt: olyan információk birtokában voltak, amelyek nem voltak a nagyközönség által is szabadon hozzáférhetőek. És valószínűleg ez az, ami a fekete ruhás emberek rejtélyének kulcsa.