Sok esetben még a modern technika és az általuk alkotott eszközök sem mindenhatóak, így az olyan barátságtalan helyeken, amelyeket még csak alig vagy egyáltalán nem térképeztek fel, bizony még a XXI. században is igazi kihívást jelent az adott területen való kutatás. Akadnak olyan teremtmények, melyek még korunk szakértőinek számára is fejtörést okoznak az azonosítás vagy besorolás szempontjából.

Mexikó mítikus macskája

Cristoforo Colombo (magyarul, de ugyanakkor helytelenül: Kolombusz Kristóf) a valaha élt egyik legismertebb hajós. A felfedező útjai során különleges élményekben részesült, amelyeket számos alkalommal meg is örökített. 1503. július hetedikén egyenesen Mexikóból címezte levelét Spanyolország királyának és királynőjének – az elküldött üzenet egy olyan bestia történetét örökítette meg az utókor számára, amellyel a vándorok akkor találkoztak először életükben. Lássuk hát a levél ide vonatkozó sorait! „Az egyik íjász leterített egy hatalmas, macskára hasonlító vadállatot, amelynek olyan arca volt, akár az emberé. A nyílvessző áthatolt a testén... ennek ellenére olyan heves volt, hogy le kellett vágni az egyik mellső és hátsó lábát. Amikor egy vadkan megpillantotta ezt a vadállatot, sörtéje rögtön az égnek állt. Bár a nagy macskát halálra sebezték, az azonnal megtámadta a vadkant. Száját körbefogta a farkával, és erőteljesen megszorította. Megmaradt mellső lábával torkon ragadta a vadkant, és megfojtotta..."

A misztikus macskaféle csak évszázadokkal később hallatott újra magáról. Egy modern legenda szerint egy mexikói farmer, bizonyos Andres Rodriguez Murillo is leterített puskájával egy olyan lényt, amely igencsak hasonlított a Kolombusz által leírt bestiára. A földbirtokos a beszámolók alapján egy olyan állatot lőtt le, amely ugyan pumára emlékeztetett, ám annak pofája laposabb, teste pedig kevésbé arányos volt, és szokatlanul hosszú lábakkal rendelkezett. Hogy milyen macskaféle ragadozóról lehet szó, a mai napig nem tisztázott. Egyes kutatók a pumával, megint mások viszont a jaguarundival azonosítják. Egy dolog biztos: a helyiek már hosszú ideje tudnak a húsevő emlős létezéséről, amelyet az onza néven emlegetnek. Az onza nem egy alkalommal a művészeket is megihlette. Robert. E. Marshall például egyik könyvének főszereplőjévé tette meg az esőerdők rejtélyes lakóját.

Újabb fenevad Közép-Amerikából – vajon mi lehet?

A soron következő teremtmény az onzához hasonlóan Mexikóban érzi otthon magát – többek között ezt tudhatjuk meg Francisco Saveria Clavigero jezsuita pap kötetéből, aki 1780-ban jelentette meg Storia Antica de Messico (magyarul: Régi történetek Mexikóból) című művét. A szinte kimondhatatlan nevű itcuintlipotzoli a Michoacán állambeli Tarascan területén mutatkozott meg először az emberek előtt. Az állat megjelenése meglehetősen bizarr: a terrier nagyságú bestia farka rövid, feje ugyancsak kicsi, nyaka látszólag egyáltalán nincs (szőre se sok van), furcsán kikunkorodó orránál pedig már csak az a púp érdekesebb, amely a lapockájától egészen a tomporáig terjed.

Sokáig találgattak, vajon miféle élőlénnyel is állt szemben a társaság, de az itcuintlipotzoli további tanulmányozására a továbbiakban minden bizonnyal sajnos nem lesz lehetőség. Még 1843-ban érkezett az utolsó híradás a leginkább torz kutyára hasonlító fenevadról – ekkor jelent meg ugyanis Madame Calderón de la Barca könyve, amelynek a Life in Mexico (Élet Mexikióban) címet adta. Madame Calderón részletesen számolt be az utolsó példány megtalálásáról: a lényt Mexikóvárostól harminckét kilométerre északnyugatra, a Guajimalco-völgy egyik fogadójának közelében találták meg. Pontosabban csak annak holttestére bukkantak rá, ugyanis a pihenő tulajdonosa végzett a szóban forgó egyeddel. A fogadós állítása szerint már kölyökkora óta nevelte a fura állatot, ám az felcseperedve olyan vad jószággá vált, hogy gazdája jobbnak látta, ha megöli „gyermekét"...

Amint az az illusztrációkból is kiderül, a legtöbben a kutyafélék egyik képviselőjének tartják az itcuintlipotzolit, ám egyes kutatók elvetik ezt a népszerű elméletet. Ők azon álláspont mellett teszik le a voksukat, mely szerint Mexikó rejtélyes állata sokkalta inkább a tengerimalacok közé tartozó, nagyra nőtt rágcsáló lehetett.

A madagaszkári tratratratra

Sokáig keringtek helyi legendák egy olyan mítikus élőlényről, amely az afrikai földrésszel szomszédos Madagaszkár szigetén őshonos, és amely leginkább a lombkoronák szintjén érzi biztonságban magát. 1658-ban azonban a francia admirális, Étienne de Flacourt is saját szemével láthatta az úgynevezett tratratratrát. A furcsa nevű állat egy kétéves borjú nagyságát érhette el, feje kerek és arca emberi volt. Majomszerű lábaival könnyedén mozgott a fák ágai között, testét pedig rövid, göndör szőr fedte. Bár az első beszámolók alapján már az akkori tudósok is arra gyanakodtak, hogy egy félmajom vagy lemur lehetett az a teremtmény, amelynek létezéséről maga a francia admirális is meggyőződhetett, egyetlen leírt fajhoz sem tudták azt besorolni. Ugyanakkor a biológusok már akkor is jó úton járhattak a válasz megtalálásában.

A leginkább a trópusi övezetbe tartozó földrész mellett elhelyezkedő sziget földjéből a paleontológusok már számos óriás lemur maradványait ásták ki. Ezek a távoli rokonok több millió évvel ezelőtt népesítették be Madagaszkárt, s közülük több olyan faj is jól ismert már az őslénykutatók számára, mint a több száz ezer éve kihalt Megaladapis. Lehetséges volna, hogy a természet rendjét felrúgva élhet-e még néhány nagyra nőtt félmajom a madagaszkári erdők mélyén? A kutatók nem vetik el teljesen a gondolatot. Azonban egyesek azt is számításba vették, hogy a vadászok talán már az utolsó példányig kipusztították a tratratratrát, még valamikor a XVI–XVII. században.

Mint azt már megemlítettem a cikk bevezetőjében, nem múlik el egy esztendő sem anélkül, hogy egy újabb állatfaj fel ne kerülne a frissen felfedezett élőlények listájára. Miért ragaszkodnak tehát olyan csökönyösen a teljesen szkeptikusok az általuk vallott nézetekhez? Az olvasottak alapján nem hiszem, hogy mások is kizárnák annak a lehetőségét, hogy valamikor a közeli vagy a távoli jövőben a felfedezők ne találkoznának a fentebb bemutatott állatfajok valamelyikével.