Harangszó a túlvilágról

Több, napjainkban is megtekinthető katedrális mellett egy-egy évszázadokkal ezelőtt hullámsírba merült város környékén is lehet hallani a fantomharangokat kongató holt lelkeket. Az ünnepélyesen megkonduló harang évszázadokkal ezelőtt eltérő módon adta hírül a vallási szertartás kezdetét és a haláleseteket, az egyházi vagy világi méltóság fogadását és a győztes csatából hazatérő harcosokat, de az ellenség érkezésére, a viharra és tűzvészre is figyelmeztetett. A harangozáshoz több különböző hiedelem is fűződött, és a halál előjelei között is fontos szerepet töltött be. Egy-egy „fantomharang” váratlan megszólalása közeli családtag elveszítésére utalt, míg az elhunyt búcsúztatásakor magától megkonduló harang újabb tragédiát vetített előre.

Ördögi hagyomány

Az elsősorban Európában ismert fantomharangokat kétségtelenül Nagy-Britanniában övezi a legfélelmetesebb hírnév, ahol mintegy száz különböző helyszínen hallható a gyakran felcsendülő, kísérteties harangozás. A skóciai Braidwood és Crossford közötti erdős völgyben rejtőző Saint Oswald-kápolna környékén az elmúlt években is több kiránduló találkozott a hajdani kolostor „túlvilági lakóival”, és hallotta az évszázadokkal ezelőtt elpusztult harang istentiszteletre hívó szavát. Az Anglia északkeleti részén fekvő Lincoln város székesegyházában egy 17. században élt szerzetes kísért, és látogatásai alkalmával előszeretettel kongatja meg a híres székesegyház harangjait. Egy középkori legenda szerint a szigetország délkeleti részén található Newingtonban egykor személyesen az ördög tett látogatást, akit úgy felbosszantott a misére invitáló harangszó, hogy dühösen felkapaszkodott a templom tetejére és leemelte a harangokat, de olyan erővel ugrott le a toronyból, hogy patájával ma is látható nyomot hagyott a katedrális előtti kövezeten.

Az észak-angliai Yorkshire megyében található Dewsbury plébániatemploma nem csupán hat évszázados múlttal büszkélkedhet, hanem egyedülálló hagyományt is ápol. A legenda szerint 1434-ben egy helyi lovag, Thomas de Soothill mérhetetlen haragjában meggyilkolta szolgálóját, akiről kiderült, hogy rendszeresen hanyagolta az istentiszteleteken történő részvételt. Soothill azonban megbánta tettét, és lelkifurdalásában egy új harangot készíttetett a gyülekezet számára, amely az ördögi csábítás legyőzését és a keresztény megbocsátást jelképezi. A bűnbánatért esedező vitéz azzal a rendhagyó kéréssel fordult az egyházközséghez, hogy az általa adományozott harang minden szenteste az adott év dátumával egyező számban konduljon meg, és a különleges szertartás pontosan éjfélkor érjen véget, mert kizárólag így biztosíthatja tovább a város nyugalmát és békességét a „sátáni befolyásolástól”. A plébániatemplom azóta is tiszteletben tartja a „lovagias” kérést, így 2009 karácsonyán már éjfél előtt két órával elkezdődött a harangzúgás, és éppen kétezer-kilenc alkalommal kondult meg az „ördögűző” harang.

Az angliai Atlantisz

Az elmúlt évszázadokban megszámlálhatatlan kikötőváros és erődítmény merült hullámsírba a folyamatosan emelkedő tengerszint vagy valamilyen természeti katasztrófa következményeként. S bár néhány nyomtalanul eltűnt település pontos fekvését még a régészet sem ismeri, az egyes tengerszakaszokon és tópartokon élő lakosság napjainkban is gyakran hallja az elsüllyedt templomokban és kápolnákban harangozó túlvilági lelkeket.

Az „angliai Atlantiszként” is emlegetett Dunwich egykor a keleti part legjelentősebb kikötővárosa volt. A hajdan virágzó kereskedelmi központ sorsát egy 1286-ban tomboló vihar pecsételte meg, amely szinte teljesen lerombolta a települést. A 14. században pusztító két özönvíz újabb épületeket sodort magával, és a felgyorsuló erózió miatt a terület nagy részét fokozatosan elnyelte a tenger. Az eltűnt város feltárását a Southampton Egyetem régészprofesszora, Stuart Bacon kezdeményezte, és az elmúlt két évben több ősi romot is talált a víz alatt. Dunwich hat temploma, egy kolostora és három kápolnája évszázadokon át rejtőzött a mélyben, de az időközben apró faluvá zsugorodott város mintegy száz lakója manapság is gyakran észleli a hullámokból kiszűrődő harangzúgást. Az elsüllyedt középkori világot kutató búvárcsapat tagjait pedig sokszor keríti hatalmába olyan érzés, hogy az „angliai Atlantisz” feltárása a víz alatt rekedt holt lelkeket is élénken foglalkoztatja…