Higgy a szemednek

Atlantisz az őserdőben


Atlantisz múltbeli létezésével kapcsolatban minden rá vonatkozó híradást, hagyományt, népek mítoszaiban szereplő vonatkozást mai tudományunk elvet, tagad, másképp magyaráz. A legvitatottabb állítás, hogy Atlantisz létezhetett-e az Atlanti-óceánban, azon a helyen, amit Platon megjelölt elbeszélésében, azaz „Héraklész oszlopain túl”, vagyis a mai Gibraltári-szoroson túl. Szép számú kutató állítja, hogy a Kanári-, Madeira-, és Azori-szigetek térségében vizsgálataik alapján léteznie kellett egy ma már szétporladt, az afrikai kontinensről levált nagyobb szigetekből álló, aktív vulkánikusságot mutató szigetcsoportnak. A tengerfenéken képződött 3-3500 méteres üledékréteg sehol máshol nem található az óceánokban. Esetleg a szétrobbant Atlantisz törmelékéről van szó?

A Tróját kiásó híres kutató, Heinrich Schliemann olyan leleteket hagyott unokájára, melyekből kiderül Atlantisz valódi helye. Az elveszett földrészt ezek szerint az Atlanti-óceánban, Európa és Észak-Amerika között kell keresni, és az Azori-szigetek minden bizonnyal az elsüllyedt szigetország tengerből kiálló csúcsai. Az elméletek szerzői ez idáig negyven lehetséges helyet jelöltek meg Atlantisz létezésére. A 19. század elején a guatemalai Dr. Paul Felix Cabrera elméletével ismét lendületet vett a kutatás, mely szerint az elveszett kontinens valójában az akkor Hispaniolának nevezett szigettel (azaz a mai Haitival és Dominikai Köztársasággal) azonos. Kortársai közül sokan - Augustus Le Plongeon és Alice Dixon, amúgy férj és feleség - Atlantiszt inkább Mexikó közelében gondolták keresni. Ezek a kutatók ugyanis maja írásokból egy elveszett kontinensre tett utalásokat véltek kiolvasni. Az elmélet szerint a maják kapcsolatban álltak az ókori egyiptomiakkal, akiktől viszont a görögök vették át Atlantisz legendáját. A maja vonal hamar tévesnek bizonyult - részben azért, mert semmiféle tárgyi bizonyíték nem támasztotta alá, részben pedig azért, mert a maja kultúra korai kutatói még közel sem értették pontosan Közép-Amerika őslakosainak bonyolult képírását. Egy brit ezredes, Percy Harrison Fawcett biztosra vette, hogy Atlantisz valaha a mai Brazília esőerdőben virágzott. Az amatőr kutató egy ajándékba kapott kőbálványra építette elméletét, mely a hozzá fűződő történet szerint egy Amazonas-menti elveszett városból származott. Fawcett 1925-ben időt és pénzt nem kímélve expedíciót indított a brazil őserdő mélyére, ahonnan sohasem tért vissza.

Szantorini a legenda helyszíne

Az Atlantisz-mítosz tovább élését mindig biztosította egy újabb "megfellebbezhetetlen" állítás: a világ valamely távoli pontján megtalálták az elveszett földrészt. Az elismert és köztiszteletnek örvendő régész, A. G. Galanopoulosz és Edward Bacon is. "Atlantisz: Az igazság a legenda mögött" című könyvükben azt állították, hogy az elsüllyedt földrész valójában Szantorini görög szigettel azonos. A két tudós szerint a sziget mínoszi kultúrájú lakosságát i. e. 1450 körül vulkánkitörés pusztította el. A kitörés olyan erősségű lehetett, hogy robaja 3000 km-es körzetben hallható volt, mint a Krakataué (Jáva és Szumátra között) 1883-ban, melyet még Ausztráliában is észleltek az emberek. A thírai vulkán 30 m vastag hamu- és kőréteget okádott a szigetre, s a fővárost teljes egészében maga alá temette. A nagy szökőár olyan pusztítást végzett, amely szinte egyik napról a másikra elpusztította a krétai civilizációt és e katasztrofális pusztulás története öltött testet Platón Atlantiszról szóló írásában.

Platón ugyan szökőárt és nem vulkánkitörést említ, ám a tengerpart közelében történt kitörések gyakori következménye a hatalmas árhullám. 1967-ben újabb leletek kerültek elő Szantorin közeléből, és ismét felmerült Atlantisz neve. A görög régész, Marinatosz professzor egy régi nagyváros központjára bukkant, ahol még két-három emeletes házak is akadtak, a szobákat pedig a mindennapi életet ábrázoló freskók díszítették. Marinatosz professzor elméletet gyártott Platón „9000 évvel Szolón előtt” kezdetű mondatáról. A kutató szerint Szaisz papjai tízzel szorozták az adatokat, hogy ezzel az eseményeket a múlt homályába helyezzék. Sok későbbi mesélő törekvésére is jellemző, hogy kerek számokkal támasztja alá a "réges-régen" történt dolgokat…

A legújabb elméletek

Egy szovjet óceanográfus 1979-ben azzal az ötlettel hökkentette meg a világot, hogy Atlantiszt a Portugália nyugati partjaitól 900 kilométerre fekvő, tenger alatti fennsíkon kéne keresni. A tudós - állítása szerint – a tengerben tisztán látta a "félig leomlott falakat és gigantikus lépcsősorokat", és arra is felhívta a figyelmet, hogy a "város" földrajzi elrendezése szinte teljesen egybevág Platón leírásával. 1985-ben egy márványdarabot is felszínre hoztak a rejtélyes elsüllyedt fennsíkról, és a leletet állítólag a Szovjet Tudományos Akadémia igen komoly vizsgálatnak vetette alá. Hogy a lelet az akadémikusok szerint végül Atlantiszról származott-e, vagy sem, sose derült ki.

 Ezt követően 2003-ban egy kanadai könyvtáros házaspár, Rand és Rose Flem-Ath felvetett, hogy Atlantisz az Antarktiszon keresendő. Állításuk szerint a legendás civilizáció akkor pusztult el, amikor a legutóbbi jégkorszak után megemelkedett a világtengerek szintje. Trója, Kréta, Szantorini szigete és a többi ókori magaskultúra csupán az antarktiszi "anyaország" gyarmatai lehettek - tartja az elmélet. A felvetésre újra indult az Atlantisz utáni hajsza. Először egy német fizikus, Rainer Kühne állt elő azzal az ötlettel, hogy Atlantisz nem más, mint Andalúzia egyik vidéke. Elméletét műholdfelvételekre alapozta, melyeken egy koncentrikus körök közepén fekvő mocsaras területet vélt felfedezni. (Platón Atlantiszt koncentrikusan elhelyezkedő gyűrűkkel írta le.) Kühne szerint az atlantisziak voltak az a "tengeri nép", mely a Földközi-tenger déli partvidékén élőket i. e. 1200 körül megtámadta. 2004-ben a svéd földrajztudós, Dr. Ulf Erlingsson sok elődjétől eltérően nem a Földközi-tenger vidékén, hanem fent északon vélte megtalálni az elveszett földrészt. Erlingsson nem kevesebbet állít, mint hogy Atlantisz a mai Írországgal azonos, hiszen az Emerald-sziget földrajzi adottságai egybeesnek Platón leírásával, az "elsüllyedt földrész" legendájának pedig Dogger Bank, az Északi-tenger egyik homokpadjának i. e. 6100 körüli víz alá kerülése adhatott táptalajt.