Kérdések a lélekről

Van-e lélek?

A tanár úr roppant jól mulatott, majd a koponyájára helyezte a tenyerét.
- Itt. – mondta jelentőségteljesen – Itt van a lélek. Az agyunkban. A gondolataink közt. –  bizony, a lélek mibenlétét, sőt még magát a szót sem sikerült mindezidáig egzaktul megfogalmazni, definiálni.

A köznyelvben számos szituációban használjuk a szót, a különféle vallások központi témája és komoly tudomány is épül rá: a pszichológia, lélekgyógyászat. Lelketlen emberek utcára dobják ártatlan háziállataikat, mások lelkesen dolgoznak, vagy lelkiismeret-furdalással küzdenek. Az anyák próbálnak gyermekeik lelkére beszélni, aki meghal, kileheli a lelkét, és egyesek szerint újjászülethetünk a lélekvándorlásban. Lélek tehát valószínűleg van, lennie kell, ha már ennyiféle aspektusban emlegetjük. Ha pedig van, akkor helye is kell, hogy legyen. De mégis hol? A sokféle megközelítés, sokféle értelmezését takarja a lélek szónak. A vallások nem mást értenek rajta, mint azt, ami az emberben halhatatlan, elpusztíthatatlan. A katolikus vallásból ismert Szentlélek tulajdonképpen Szent Szellem, örökké való, elpusztíthatatlan, az ember lényegi része, mely a test halálakor felszabadul, és egyes tanok (nem a katolikus) szerint idővel újraszületik egy új testben. A tudomány nézetei némileg eltérnek a vallásokéitól. A pszichológia a lelket inkább öntudatnak, a személy önmagáról alkotott képének tekinti. A 20. század elején, majd később, a 70-es években is kísérleteztek tudósok azzal, hogy megmérjék a lélek súlyát. Abból indultak ki, hogy amennyiben van lélek, úgy annak súlya is van, és, ha igaz, hogy a halál beálltakor a lélek eltávozik a testből, az adott pillanatban nyilván csökkennie kell a test súlyának. A kor viszonyaihoz képest pontosan mérő mérlegre helyezték a haldoklókat, méghozzá olyanokat, akik betegségük következtében nem mozogtak, és figyelték, csökken-e a testsúlyuk a haláluk bekövetkeztekor. Eltérő eredmények születtek, ám abban a részt vevő kutatók megállapodtak, hogy igen, a léleknek igenis van súlya, méghozzá 20 g körüli. A „siker” mellett azonban fellelhető néhány szépséghiba is a történetben. Például az, hogy a 20-as években a vizsgálatot végző William McDougal csak hat haldoklón végezte el a kísérletet, a feltételezéséhez (miszerint a léleknek mérhető súlya van) nem passzoló eredményeket pedig diplomatikusan elhallgatta. S még nem is szóltunk az akkori pontatlan mérlegekről…

Lélek a testen kívül

Ha elfogadjuk a test és a lélek kettősségét, felmerülhet a kérdés, hogy vajon működhet-e a lélek a test nélkül? Mindannyian hallottunk már olyan személyekről, akik pusztán gondolataik erejével képesek hatást gyakorolni a materiális világra. Kanalakat hajlítanak el, tárgyakat helyeznek át, vagy kiszabadítják magukat a legbiztonságosabbnak tűnő börtönökből. Szemfényvesztés – mondhatjuk szkeptikusan, ám talán nincs olyan ember, aki egy-két alkalommal ne tapasztalna hasonló, megmagyarázhatatlan jelenséget a saját életében is. Úgy tűnik tehát, hogy a szellem, a tudat képes megnyilvánulni a test nélkül. Ennek egyik formája a testen kívüli tapasztalat, amikor a lélek – még életében – elhagyja a testet, majd vissza is tér hozzá. Meglepően sok ember, az össznépesség mintegy 20%-a számolt már be testen kívüli tapasztalatról. A jelenség általában nyugalmi állapotban következik be, amikor az illető alszik, vagy csak ellazult állapotban pihen. Ilyenkor egy váratlan pillanatban felülről látja saját, mozdulatlan testét, a helyiséget, amelyben van éppen, de az is előfordulhat, hogy nagy fizikai távolságokat tesz meg, mielőtt visszatérne. Több alkalommal próbálták igazolni a testen kívüli élmények valódiságát, mérőeszközökkel, más személyek, illetve állatok bevonásával. Egy kísérleti személy kiscicáját egy másik szobába zárták be, mialatt az illető igyekezett „kilépni” a saját testéből. A testen kívüli szakaszokban a cica nyugodtan, kiegyensúlyozottan viselkedett, míg a további időt nyávogva, zaklatottan töltötte. Egy következő alkalommal nem állatot, hanem embert zártak a macska helyére, aki egy árnyat látott elsuhanni maga mellett, mikor a kísérleti személy testen kívüli állapotban volt. Ám mindez nem vezetett sikerre. Nem találtak ugyanis olyan, minden kétséget kizáró bizonyítékot, mely alátámasztotta volna a beszámolókat.

Mi történik a lélekkel a halál után?

A klinikai halálon átesett emberek egy része semmire nem emlékszik a vele történtekből, a többség azonban beszámol a halál közeli élményről. Ezen beszámolók kisebb eltérésekkel hasonlítanak egymásra, talán éppen ez indított komoly tudósokat, orvosokat is arra, hogy kutatni kezdjék a jelenséget. Ami általában megegyezik ezekben a történetekben:

- valamilyen testi trauma, sérülés váltja ki az élményt,
- a személy egy sötét alagúton csúszik keresztül, melynek a végén hívogató fény van,
- útközben általa ismert emberek „lelkeivel” találkozik,
- a fénylény (rendszerint lehetetlen megfogalmazni, kiről, vagy miről van pontosan szó) hangtalanul számon kéri az illető életének tetteit, mindezt emberi szavakkal kifejezhetetlen szeretettel teszi,
- majd visszaküldi a sérültet/beteget a valós világba.

A halál közeli élményt átélők szinte mindegyike arról számolt be, hogy az élete gyökeresen megváltozott a felépülést követően. Attól kezdve nem félt a haláltól, sőt bizonyos értelemben még várta is azt, mert ahhoz fogható csodálatos szeretetben, mint amilyennel az alagútban találkozott, az életében nem lehet része. Megnyugtató lenne azt hinni, hogy ezen beszámolók a lélek távozásáról, és a Teremtővel való találkozásról szólnak, de erre sajnos nincsenek bizonyítékok. Bizonyított ellenben, hogy a hasonlóan kritikus állapotokban az agy oxigén ellátottsága csökken, ami könnyen vezethet hallucinációkhoz. Mindezzel együtt mégis figyelemre méltó Michael Sabom atlantai szívspecialista kutatásának eredménye, aki alaposan, mindenre kiterjedően kérdezte ki a klinikai halálon átesett betegeit. Azokat is, akik semmit nem tapasztaltak, és azokat is, akik a szokásos tapasztalatokról számoltak be. Ez utóbbi csoport szinte mindegyik tagja el tudta mondani, mi történt vele az újraélesztés során, olyan pontos részletességgel kitérve az újraélesztési technikákra, a helyiségben lévő gépekre, az egészségügyi személyzetre, mely nem lehet hallucináció eredménye.

Írásommal bizonyára hagyok némi hiányérzetet az Olvasóban, hiszen nem adtam választ sem a „Van-e lélek?”, sem pedig a „Hol van a lélek, ha van?” kérdésekre. Mentségemre legyen mondva, hogy e kérdések megválaszolása tőlem képzettebb, tapasztaltabb embereknek sem sikerült még. Ugyanakkor, ha valakiben tovább zakatolna a kétség, javaslom, nézzen körül szűkebb környezetében! Ha talál valamit, ami szép, valakit, akit szeret, netán olyat, aki őt szereti, ha vágyat érez valaki, vagy valami iránt, ha aggódik egy kedves lélekért az ismeretségi köréből… talán maga is megválaszolhatja a kérdést.