Gótama Sziddhattha, azaz Buddha, akit Magasztosként emlegettek, Krisztus előtt 500 évvel fektette le ugyanazokat az alapokat, melyeket a római császárkorban Jézus fog. Buddha istene a Karma volt, amit a szkíta hercegnél jóval szenvedélyesebb Jézus megszemélyesített, és Atyjának hívott. De a Legfelsőbb „Isten" működése mindkét Mester bemutatásában egyazon elvek szerint folyt (ok – okozat, bűn – bűnhődés). Melyik világvallás-alapító tartózkodott a magasabb spirituális szinten? Buddha mintha nem rendelkezett volna akkora „varázserővel", mint utóda, az indulatosabb Krisztus ugyanakkor többször szegte meg a saját maga által felállított szabályokat.

A félelem

Buddha kirekesztendőnek vélte a félelmet: „Aki leoldott minden béklyót, kinek elméje nem hajlik a félelemre, aki a végtelen szabadságot megismerve megszabadult minden köteléktől, azt nevezem bráhminnak." Ennek megfelelően Krisztus nemcsak a hétköznapi aggodalomtól, hanem a halálfélelemtől is óva intett: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de semmi többet nem tehetnek." (Mt 10,28)

Buddha egy darabig nem is ismerte, aztán szembe akart nézni a félelemmel, hogy egyszer s mindenkorra beolthassa magát ellene: „És előfordult, hogy miközben járkáltam, azalatt tört rám az a félelem és rettegés." Jézus csak a kínhalálára várakozván mutatta a rettegés tüneteit: „Aztán a halállal tusakodva még buzgóbban imádkozott. A verejtéke olyan lett, mint a földre hulló vér cseppjei." (Lk 22,43)

A harag

Buddha és Krisztus egyaránt oktalan véteknek tartották már a puszta haragot is. Gótama remete nem fogadott el kifogást: „Szerzetesek, még hogyha rablók és útonállók kétélű fűrésszel fűrészelnék is le egyik tagotokat a másik után; amelyikőtök ettől haragra gerjedne lelkében, az nem követi az én tanításomat." Jézus még tovább ment: „Én viszont azt mondom nektek, hogy mindenki, aki haragszik testvérére, méltó az ítéletre." (Mt 5,22)

Ehhez képest a nyugodt Buddhát (szinte) képtelenség volt kihozni a sodrából, Krisztus ellenben dühösnek és bosszúsnak mutatkozott olykor: „Akkor kötelekből ostort font, és mindnyájukat kizavarta a templomból a juhokkal és az ökrökkel együtt, a pénzváltók pénzét szétszórta, az asztalaikat fölforgatta." (Jn 2,15)

A csodatevés

A legérdekesebb kérdés, hogy milyen mértékben tudták befolyásolni az anyagi világot, mekkora természetfeletti hatalommal bírtak. Krisztus gyógyításai és feltámasztásai közismertek, Buddha azonban nem ilyesmikről híres. Ami nem jelenti azt, hogy nem volt rájuk képes, őt magát meggyilkolni lehetetlennek bizonyult, lazán elhárította a felé görgetett sziklát, majd így szólt: „Szerzetesek, nem lehetséges és nem történhetik meg, hogy a Beérkezettek életét erőszakkal kioltsák. A Beérkezettek kellő időben, természetes halállal múlnak ki."

Önmagát simán meggyógyította, mikor jónak látta: „Ekkor a Magasztos erővel eltávoztatta magától a betegséget, és az életerőt visszatartva magában, várakozott. Ekkor elmúlt a Magasztos betegsége." Mindenesetre egy anekdotában a halott kisfiát sirató nő Buddha elé borult, hogy az hozza vissza gyermekét. Buddha e helyett arra tanította az asszonyt, hogy a halál az élet természetes velejárója, a nő pedig ezt elfogadván buddhista apáca lett. De feltámadhatott volna a fiú? Neale Donald Walsch Beszélgetések Istennel-sorozatában ezt olvashatjuk:

"Jézus nem azért gyógyította azokat, akiket gyógyított, mintha tökéletlennek látta volna az állapotukat. ... Ha Jézus úgy érezte volna, hogy valamennyi betegség értelmi, érzelmi vagy fizikai tökéletlenséget képvisel, akkor inkább egyszerre mindenkit meggyógyított volna a bolygón. Vagy kételkedsz benne, hogy meg tudta volna tenni?"

Lehet, hogy a már korában nihilizmussal (!) vádolt Buddha is csak azért bánt szűkmarkúan a csodákkal, mert nem vélte szükségesnek azokat?