Maori átkok és jóslatok

A két nagyobb és több kisebb szigetből álló, jellegzetes állat- és növényvilágáról ismert Új-Zélandot 1642-ben Abel Tasman holland tengerész fedezte fel, és 1769-ben James Cook kapitány nyilvánította brit gyarmatnak. A csendes-óceáni népvándorlás idején benépesült terület őslakosai, a Polinéziából származó maori törzs tagjai a mai napig Aotearoa, azaz a „hosszú fehér felhő földje” néven ismerik a szárazföldektől távol eső szigetállamot, amely egészen 1840-ig Ausztráliához tartozott.

Szent hegyek földjén

A rendkívül összetett maori vallás a természeti erőket és jelenségeket – mint az esőt, a szelet, a tengert, az eget, a hegyeket vagy az erdőket – képviselő istenek mellett fontos szerepet tulajdonít az ősök szellemeinek is, amelyek felelősséget éreznek utódaik cselekedeteiért, boldogulásáért és a törzs jövőjéért. A hagyomány szerint a halottak lelke az Északi-sziget csúcsánál, a Reinaga-foknál hagyja el a halandók világát, ahol egy természetfeletti hatalommal felruházott fa kapaszkodott meg a sziklák között.
Új-Zéland őslakói mindig is szent helyként tekintettek a sziget festői szépségű hegyormaira és a három működő tűzhányóra: a Tongariro, a Ngauruhoe és a Ruapehu csúcsaira. A maori legenda szerint a vulkáni tevékenységet egy tohunga, vagyis különleges képességekkel rendelkező pap hozta el az Északi-szigetre. Ngatoro-i-rangi polinéziai hazájából délnek vette útját, és Új-Zéland partjaihoz érve pillantotta meg a hófödte csúcsot, majd elhatározta, hogy megmássza a hegyet. Egyedül női rabszolgáját, Auruhoét vitte magával, a többieket pedig arra kérte, hogy böjtöljenek, amíg vissza nem tér. De társai nem hallgattak rá, ezért az istenek haragjukban hóviharokat küldtek a hegyre. Ekkor Ngatoro imával fordult isteneihez, akik válaszul tüzet gyújtottak, de a segítség túl későn érkezett ahhoz, hogy Auruhoét is megmentse. Ngatoro a rabszolgalány kihűlt testét annak a csúcsnak a kráterébe dobta, amely ma az ő nevét viseli.
A bennszülött törzsfőnököket évszázadokon át az Északi-sziget vulkanikus barlangjaiba temették, és az európai felfedezőket óvták attól, hogy megmásszák a szent hegyeket. A Ngauruhoe csúcsát 1839-ben meghódító J. C. Bidwill angol botanikus később sikertelenül próbálta elmagyarázni egy haragos törzsfőnöknek, hogy nem okozott semmilyen bajt, hiszen a hegyet védő tabu a fehér emberekre nem vonatkozik. Négy évtized elteltével, 1887-ben Te Heuheu Tukino maori törzsfőnök a kormánynak adományozta a területet mint nemzeti parkot, mert attól tartott, hogy a szakrális jelentőségű vidéket európai telepesek kerítik hatalmukba.

Fehér és fekete mágia

A törzsi nyelven „tapu” néven ismert szigorú tilalom nem csupán a szent hegyeket érintette, hanem az élet fontos eseményeire, meghatározott tevékenységekre, valamint bizonyos tárgyakkal vagy a magas rangú személyekkel való érintkezésre is vonatkozott. A tabu íratlan törvényként szabályozta a maori nép mindennapjait, és megszegője biztos lehetett abban, hogy valamilyen kellemetlenség vagy szerencsétlenség éri majd.
A maori életerejét istenek védik a gonosz szellemekkel szemben, de ha nem tartja be a törvényeket, elveszíti a védelmet vagy a sámán átkozza meg őt büntetésül. Az átkot pedig csak a legfőbb pap hatástalaníthatja a megfelelő ellenátokkal. Mint az európai boszorkányságnál, az átok ereje itt is nagyobb volt, ha a sámán meztelenre vetkőzött. A karakiának nevezett varázsigéket nemes célokra is használták: egy-egy csata megnyerésére, sikeres vadászat kérésére, az eső „fakasztására” vagy gyógyításra, de a bajba jutott hajósokat is így próbálták megmenteni az óceánban lakozó félelmetes teremtményektől.
A maori törzseknél a fehér és a fekete mágia is fontos szerepet töltött be. Az erre kijelölt szent helyen gyakorolt fekete mágiát a „gonosz tudás kosara” tartalmazta, amit egykor Tane isten hozott le a földre, és technikája apáról fiúra szállt. Más kultúrákhoz hasonlóan, ha egy fiatalember mágus akart lenni, különböző megpróbáltatásokat kellett kiállnia, s ha ezt követően képessé vált arra, hogy távolról pusztítson el növényeket, állatokat, sőt emberi lényeket, akkor kétséget kizáróan bizonyította tudását és ügyességét. A szintén elterjedt fehér mágia során a vándorokat oltalmazó ételeket főztek, megszentelt hajszálak segítségével vizet fakasztottak a száraz talajból, a kiválasztott „meghódítására” pedig varázserejű dísztárgyakat készítettek.

Valóra vált jövendölés

A maori hiedelem szerint valamennyi betegség az istenektől ered, ezért őseik megpróbálták kitalálni, mi okozta a szerencsétlenséget: ellenség vagy a szenvedő bűne, esetleg egy másik sámán. A gyógyító rituálét vezető tohunga több szót sorolt fel, és a páciens reagálásából állapította meg a betegség okát. Ez az eljárás egyébként meglepően hasonlít a nyugati pszichiátriában is alkalmazott vizsgálatokhoz.
A szigetország őslakosai napjainkban is nagy jelentőséget tulajdonítanak a jóslatoknak, és eltérő módszerekkel igyekeznek „meglátni” a törzs vagy az egyén sorsát, egy háború vagy betegség kimenetelét: feldobnak egy falevelet a levegőbe és figyelik a repülését, sárkányt bocsátanak fel vagy „jövőbe látó” énekeket kántálnak. Az álmokat sem hagyják figyelmen kívül, és az így kapott „tudás” segítségével több rendkívüli eseményt is sikerült előre jelezni. Egy maori jós például II. Erzsébet királynő és Fülöp herceg 1953-as látogatásának idejére jövendölt természeti csapást, és a katasztrófa valóban bekövetkezett: a Ruapehu vulkáni tavának pereme leszakadt, a hatalmas víztömeg kő- és jégtömböket sodort magával, majd a hegyoldalon lezúdulva elragadott egy vasúti hidat, amelyen éppen egy zsúfolt vonat haladt át. A Wellingtonból Aucklandbe tartó expressz első vagonjai elmerültek a megáradt Whanganui folyóban, és a tragédiában több mint 150 utas vesztette életét.

Élő hagyomány

A 19. századi gyarmatosítás idején a törzsi háborúk szinte járványként terjedtek az elszórtan élő maori népcsoportok között. Elharapózott a kannibalizmus, hiszen a legyőzött foglyok rituális felfalása gyengíti az ellenség lelkierejét, a „manát”, de erősíti a győztesekét is. A törzsfőnökök fejét levágták, füsttel konzerválták és harci trófeaként őrizték. Az európai hajósok szívesen megvásárolták a tartósított fejeket, aztán otthon drágán eladták, ezért lehet sok új-zélandi fejet látni Európa múzeumaiban.
Miután 1840-ben a brit korona fennhatósága alá került a két sziget, befejeződtek a törzsi háborúk, a maori nép pedig áttért a keresztény hitre. S bár a bennszülött lakosság nagy része nem az eredeti lakóhelyén él, és a vegyes házasságok száma is megnőtt, a legtöbb ősi szokást és a maori nyelvet sikerült megőrizni. A közösségi élet napjainkban a maraéban zajlik, amely olyan terület, ahol üdvözlik a látogatókat, esküvőket és temetéseket tartanak, kulturális és politikai találkozókat szerveznek. Minden település egy-egy csodálatosan faragott fogadóházzal büszkélkedhet, amit a tradíció élő személynek tekint: a háromszögletű homlokzat, vagyis a maszk a fejet jelképezi, az alátámasztó gerenda a gerincet, míg a belső tér a hasat. A közösségi házakban rendezett események az ősi hagyományok újjászületését tanúsítják: az Új-Zélandon élő mintegy 300 ezer maori a 21. században is őrzi népének egyedülálló kulturális és vallási szokásait.

Maui isten legendája

Az új-zélandi hagyomány úgy tartja, hogy a „hosszú fehér felhő földjét” egy Kupe nevű polinéz hajós fedezte fel, amikor ezer esztendővel ezelőtt körbehajózta mindkét sziget partjait, majd hazatérése után beszámolt a leendő új hazáról. Az Északi-sziget maori nyelven a „Maui hala”, a Déli-sziget a „Maui kenuja”, a Steward-sziget pedig a „Maui horgonya” nevet viseli. A legenda szerint az Északi-sziget hajdan egy mérges rája formájú, óriási hal volt, amit Maui, a rettenetes erejű félisten húzott fel az óceán mélyéből. Maui elment, hogy megköszönje égi őseinek a szerencsés fogást, de ezalatt fivérei kapzsin marakodva marcangolni kezdték a halat. A hal vergődött, vonaglott és görcsbe rándult haláltusájában, ezért lett Új-Zéland a „hegyek szigete”.

Bőrön viselt jellemrajz

Az új-zélandi őslakosok egyedi testdíszítése nemcsak küllemében, hanem jelentésében is rendkívül érdekes. A moko, vagyis a maori arcfestés egyfajta személyi azonosítóként szolgált, amelyből következtetni lehetett viselője származására, társadalmi rangjára, jellemére és harcosként elért sikereire. A művészi díszítés vad és félelmetes arckifejezést kölcsönzött a férfiaknak, és egy elegánsan tetovált test jogos büszkeséggel töltötte el tulajdonosát. A fájdalmas eljárásnak az asszonyok is gyakran alávetették magukat, ugyanis a kék színűre tetovált nő évszázadokon keresztül a maori szépségideál megtestesítője volt.

Új-Zéland őslakói mindig is szent helyként tekintettek a sziget festői szépségű hegyormaira és a három működő tűzhányóra.
A tabu íratlan törvényként szabályozta a maori nép mindennapjait, és megszegője biztos lehetett abban, hogy valamilyen kellemetlenség vagy szerencsétlenség éri majd.