A figyelő mítosza nem régi történet, csupán 2003 nyarán robbant be a köztudatba. Ekkor az Egyesült Államok északkeleti részén egy titokzatos emberszerű teremtmény keltette fel a média figyelmét. Az elmondottak alapján ez egy olyan lény, amely álmukban nézi, fürkészi az embereket, majd felébredésük után meggyilkolja őket.

Amit tudni lehet a kinézetéről

A leírások alapján humanoidszerű, halványszürkés bőrű, kb. hat láb magasságú valami vagy valaki. A fején két szem van, ami valamivel nagyobb az emberi szemnél. Orra nincs, a szája mintha kisebb lenne az emberinél, és benne hegyes fogak vannak.

Mozgása

A szemtanúk beszámolója alapján, igen gyors. Ritkán feláll, de inkább guggol, vagy négykézláb mászik. Azonban, legtöbbször csak figyel, és nem mozdul.

Találkozás a figyelővel

Az elmesélt történeteknek és az esetleges bizonyítékoknak az eltelt idő alatt, szinte minden esetben nyoma veszett vagy megsemmisült. Azonban, aki valamikor is látta, az nagyon is elhiszi, hogy valóságos, és ragaszkodnak ahhoz, hogy ők, mint „szemtanúk" igazat mondanak, és ez a félelmetes rém valóban létezik. A vele való találkozást úgy írják le, mint valami rettenetes dolgot, aminek hatására mély félelem és kellemetlen érzés lett úrrá rajtuk, melynek emléke kitörölhetetlenül beléjük vésődött.

A nyilvánosságra hozott feljegyzések először igen nagy érdeklődést keltettek az emberekben, de hamarosan ez a kíváncsiság alábbhagyott. Amikor 2006-ban már két tucat iratot összegyűjtöttek, akkor derült ki, hogy már a 12. századtól kezdődően, egészen a jelen korig, négy földrészről is találtak feljegyzéseket hasonló találkozásokról. A leírásokban a történetek pedig igen nagyfokú hasonlóságot mutattak.

Marine naplója 1691-ből

„Eljött hozzám álmomban. Az ágyam lábánál éreztem. Mintha mindent elvett volna tőlem. Vissza kell mennünk Angliába. Nem szabad visszajönnünk, ez a Figyelő kérése."

Spanyol nyelvű naplóbejegyzés 1880-ból

„Megtapasztaltam a legnagyobb borzalmat. Megtapasztaltam a legnagyobb borzalmat. Megtapasztaltam a legnagyobb borzalmat. Látom a szemeit, amikor becsukom a sajátom. Üregesek. Feketék. Nézett engem és szinte átdöfött a szemeivel. Nedves a keze. Nem fogok aludni. Hallom a hangját."

Egy búcsúlevél 1964-ből

„Mielőtt befejezem az életem, szükségesnek érzem leírni, miféle bűntudat vagy fájdalom vezetett erre a cselekedetre. Ezért senki más nem felelős, csakis Ő. Egyszer arra ébredtem, hogy érzem a jelenlétét... és egyszer, amikor megébredtem, láttam a teste körvonalait. Máskor arra ébredtem, hogy hallom a hangját és belenéztem a szemeibe. Nem tudok félelem nélkül elaludni amiatt, mire ébredek legközelebb. Nem akarok többé felébredni! Viszontlátásra!"

Találtak egy fadobozban két üres borítékot, amelyek meg voltak címezve Williamnek és Rose-nak, és volt benne még egy boríték nélküli személyes levél: „Drága Linniet! Imádkoztam érted. Ő a nevedet említette."

Legutóbb 2006-ban írta le a Figyelővel való találkozását egy amerikai asszony

Egy hajnalban felriadva férjének furcsa viselkedésére lett figyelmes, s mikor jobban körbenézett a szobában észrevett valakit.

Részlet az asszony vallomásából:

„Amikor szemem hozzászokott a sötéthez, már láttam, mi késztette erre a szokatlan viselkedésre. Az a valami az ágy végénél kuporgott, felénk nézett, és olyan volt, mint egy mezítelen ember, vagy valami nagy, csupasz kutyaféleség. Testhelyzete zavarba ejtő volt és rendellenes, mintha elütötte volna egy autó. Kit tudja miért, az én első reakcióm nem a rémület volt, inkább lesújtó állapota ragadta meg a figyelmemet. Akkor úgy gondoltam, talán a segítségünkre szorulna. A férjem eközben magzati pozíciót vett fel, és hol rám pillantott, hol visszanézett a lényre.

Ezek után, akár a villám, a teremtmény el kezdett futkosni az ágy körül. Gyorsan mászott ide-oda, majd fokozatosan lelassult a mozgása, és alig egy lábnyira a férjem arcától, megállt. Legalább fél percen át csend borult a szobára, a lény mozdulatlanul bámult a férjemre. Aztán kezét a párom térdére tette, majd kirohant a hálóból az előszobába, amely a gyerekek szobájához vezetett.

Üvöltve futottam a villanykapcsolóhoz, meg akartam állítani, még mielőtt bármi kárt tesz a gyerekeimben. Amikor a folyosóra értem, a hálószoba fényében jól láthattam, amint tőlem úgy húszlábnyira a földön, görnyedve guggol. Megfordult, rám nézett, az ábrázata csupa vér volt. Feloltottam a villanyt és megpillantottam a lányomat, Clarat. Mialatt a férjemmel együtt a lányunkhoz szaladtunk, a lény lerohant a lépcsőn. Clara súlyosan megsérült, és csak egyszer tudott megszólalni, mielőtt meghalt: „Ő a Figyelő" – suttogta."

Vajon ennek a történetnek, mint megannyi másnak, mennyi a valóságalapja? Ezt mindenki személyes véleményére bízzuk. Mindenesetre érdekes és bizarr történet, s az emberek képzelete továbbra is szárnyal...