Nő volt a messiás?

A keresztény vallás szimbólumait és felépítését, hierarchiáját tekintve is egyértelműen férfiközpontú. Máriát, Jézus anyját ugyan néha isteni tulajdonságokkal ruházzák fel, de Isten, az Atya férfi, ahogyan fia, Jézus is férfialakot ölt. A nőt a Biblia szerint Isten a férfi egyik oldalbordájából teremtette. A bibliai szövegekben sok női alak is előfordul, ez igaz, sőt némelyikük jótékony és bátor cselekedeteket hajt végre, ám a főszerepeket kizárólag férfiak kapják. Mózesnek sincs női megfelelője, és az Újtestamentumban az apostolok kizárólag férfiak. Márpedig ez nem természetes, állítják a vallás szigorú kritikusai, és hozzáteszik, hogy a Biblia őseiben (azokban az írásokban, melyekből később magát a Szentírást összeállították) nem is ez olvasható.

Fennmaradt egykorú dokumentumok bizonyítják, hogy a korai időkben mind a judaizmus, mind a kereszténység úgy tekintett Istenre, mint aki egyaránt magában foglalja a férfi- és női princípiumot, alapelvet. A Teremtés könyvének első fejezete egyértelműen egy ún. androgün Istenről beszél, akiben a férfi és a női fél egyenlő részt foglal el. Majd egy sokkal későbbi időpontban valamely egyházatya kiegészítette a könyvet a második fejezettel, Ádám és Éva történetével, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy megerősítést nyerjen a férfidominancia doktrínája. (Az első fejezetben ez áll: Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őt. [Ter. 1-27.] A második fejezetnek pedig a címe is ez: A második teremtéstörténet. De mi szükség volt erre? Az első teremtéstörténet talán nem felelt meg valakinek?)

Keresd a nőt!

Bizony kereshetjük, mert nem csupán a kereszténység szorította ki őket, hanem szinte valamennyi vallásban másodrendű szereplőkké silányultak. Holott ez nem volt mindig így. A Nagy Istennőnek, az ősanyának az emberiség ősvallásában ugyanis központi helye volt. Akkoriban persze még anyajogú társadalmak léteztek, melyekben a nőké volt az uralkodó szerep. A nőt tekintették az emberi élet egyedüli teremtőjének és létrehozójának.

Az átmenet az Anyaisten hitéből az Atyaistenben való hitig nagyjából tízezer évig tartott, és paradox módon e változást éppen a nők indították el. A nők találták fel a földművelést, mert őket terhelte a gyermeknevelés gondja. A vadászó és gyűjtögető nők csak 4-5 évenként tudtak újabb utódot vállalni, hiszen gyakran költöztek új területekre, és az anyák fizikailag képtelenek voltak több gyermeket magukon cipelni. És persze nem etethettek sok éhes szájat földművelés nélkül. Ám amikor a család letelepedett a maga szántóföldje és veteményese mellé, a vándorlás feleslegessé vált, nem volt rá szükség a túléléshez, és a gyerekek is sűrűbben születhettek… Ahogy a települések mérete egyre növekedett, és elkezdtek egymással versengeni, a férfiak nyers ereje egyre nagyobb jelentőségre tett szert. A földművelés létrehozta ugyanis a saját problémáit: a termőföldektől távol kellett tartani az idegeneket, az anyagi javakat meg kellett védelmezni, erre pedig kevésnek bizonyult néhány vadász. És minél több földet műveltek meg, annál több embert tudott ellátni egy adott társadalom. Az egyre növekvő és terjeszkedő népesség azt eredményezte, hogy most már harcolni kellett másokkal, hogy megvédhessék saját otthonaikat és közösségeiket. A biztonság iránti szükséglet hajtotta a civilizációt kicsiny, kommunális településekből kész, kormánnyal rendelkező társadalmakká. A férfiak fokozatosan felismerték, hogy már nem függnek teljes mértékben a természetanyától, a Nagy Istennőtől, viszont tőlük függ a közösség biztonsága, élete. Ezért részt akartak kapni az események irányításából, és ennek érdekében bevezették az Atyaisten fogalmát, aki természetesen a férfiak érdekeit képviselte. Fizikailag ők voltak a nagyobbak és erősebbek, ideje volt, hogy a vallásban is érvényesüljön dominanciájuk. A társadalom vallási hagyományait azonban nem lehetett egyik napról a másikra kiirtani. Az Istennel és a természetfeletti erőkkel kapcsolatot tartó személyek sokáig csakis nők lehettek, róluk hitték el az emberek, hogy hatalmuk, erejük és főképpen képességük van az efféle kapcsolattartáshoz. A Nagy Istennő kultusza alatt papok voltak, később pedig csodatévők, javasasszonyok, boszorkányok vagy éppen próféták. Az egyszerű emberek még Krisztus korában is úgy gondolták, hogy a nőknek könnyebben nyílik meg az a másik világ, hogy ők gyakrabban kerülnek kapcsolatba a felsőbb hatalmakkal, mint a férfiak. Éppen ezért, bár az akkori vallási vezetők nem nézték jó szemmel működésüket, nem voltak ritkák a női csodatévők. Mint például Jessa.

Bizonyítékok

Természetesen olyan egyértelmű bizonyítékok, melyeket a nagy egyházak is elfogadnának, nincsenek arról, hogy Jézus nő lett volna. Ez esetben ugyanis nem volna titok, és nem volna tiltott maga a feltételezés is, hiszen mindannyian egy nőt tisztelnénk a Megváltóban. Pedig léteznek az I. századból származó görög, iszlám, zsidó és gnosztikus írások is egy kiemelkedő prófétanőről és csodatévőről, aki a Közel-Keleten tevékenykedett a kérdéses időben. A görög hagyomány Sophiaként emlegeti (bár nem valószínű, hogy ez lett volna a neve, mivel a szónak önálló jelentése van: bölcsesség; ez inkább afféle jelző, ragadványnév lehetett), az iszlám írásokban pedig Issa a neve. Az életrajzi adatok egyezése kétségtelenné teszi, hogy ugyanarról a személyről van szó. A gnosztikusok szerint Jessa prédikált, gyógyított és démonokat űzött ki szerencsétlen megszállottakból, de uralkodni tudott a természet erőin is. Esőt teremtett, ha kellett, szelet támasztott, ha úgy akarta, és legalább egy esetben feltámasztott egy holtat is. Nagyjából ugyanazon dolgokat cselekedte, mint a keresztény tanítás szerint Jézus, akit a Jessáról szóló írások nem is említenek. Talán azért, mert Jézus nem létezett, nem élt; személyét később alkották meg keresztény egyházatyák. Kitalált személy ő; alakját összegyúrták a kor leghíresebb csodatevőnőjéből és néhány más prédikátoréból. Az I. században ugyanis meglehetősen sok próféta, prédikátor és csodatévő tevékenykedett a Közel-Keleten: Keresztelő Jánost és Simont, a repülő mágust a keresztény hagyomány is ismeri.

A nagy egyházak természetesen azt állítják, hogy ha létezett is a fenti írásokban szereplő Jessa, semmiképpen nem lehetett azonos Jézussal, hiszen a beszámolók nem úgy említik a nőt, mint a szűztől született Istenlányát, és nem úgy, mint aki megváltotta bűneitől az emberiséget. Ez a két legfontosabb jellemzője Jézusnak, és valóban, az eddig említett írások nem szólnak sem Jessa születéséről, sem a haláláról.

Létezik azonban egy mű, amely megteszi ezt. A Jessa-passió című írás 1817-ben Oroszországban bukkant elő a cári levéltárból, és 1823-ban fordították le arámi nyelvből németre, s így tette közzé a Szentpétervári Akadémia. Tudományos körökben sajnos nem váltott ki különösebb visszhangot, mert erősen vitatottnak tartották eredetét (mára ráadásul el is veszett a kézirat), és több szaktekintély azt is megkérdőjelezte, hogy szükség volt-e egyáltalán a mű nyilvánosságra hozatalára. A Jessa-passió ugyanis egyértelműen azonosítja Jézust Jessával; szól szüleiről (Máriáról és Józsefről), szól Mária szűzen történt szüléséről, szól arról, hogy Jessa királynőnek tekintette magát, de királysága nem evilági volt, és szól Jessa megfeszítéséről is. Egyedül a csodatételek helyszínei, időpontjai és alanyai különböznek a Bibliában leírtakétól, de a tanítások megegyeznek. Jessának nem voltak tanítványai sem, az apostolok hiányoznak a műből, így Péter is, a katolikus egyház megalapítója, Jézus tanításainak örököse, az egyház évezredes hatalmának megalapozója. Ezáltal az írás megkérdőjelezi a Vatikán létjogosultságát, de megkérdőjelezi az ortodox egyház jogosságát is. Nem meglepő hát, hogy a XIX. századi egyházatyák azonnal eretnek írássá nyilvánították a passiót, a mai napig tagadják eredetiségét, mi több, nem hajlandók tudomást venni róla… Pedig akad néhány tény, amit érdemes fontolóra venni…

A passió szerint Jessa úgy hasonlított anyjára, Máriára, mint egyik tojás a másikra, vagy mintha ikrek lettek volna. Márpedig tudományos tény, hogy ez csak egyféleképp lehetséges, méghozzá éppen a szűznemzés által. Egyes, egészen kivételes esetekben ugyanis embernél is előfordulhat a szűznemzés, szűzen szülés esete. A szűzen szült gyermek pedig csakis lány lehet. A női petesejt csak X-kromoszómát, azaz átörökítő sejtrészecskéket tartalmaz. Ha nem kap hím Y-kromoszómát, az esetleg osztódásnak indult petesejtből csak X-es nemű magzat, azaz leánygyermek fejlődhet. Az ilyen gyermek minden testi jellemvonásában annyira hasonlít az anyjára, mint egyik egypetéjű ikertestvér a másikra. (Ezen a módszeren alapul a klónozás is.) Tehát míg Jézus semmiképpen nem születhetett szűz anyától, addig Jessa igen!

Évszázados összeesküvés

Az ismert felfogás szerint a hit nem más, mint kapcsolatunk az istenivel, a vallás pedig azon kísérlet, hogy ráerőltessük saját, Istenről alkotott víziónkat másokra. E felfogás szellemében hamisítják rendszeresen a vallási relikviákat is. Már az Ószövetség első öt könyvét sem írhatta Mózes, hiába tulajdonítják neki, mivel azokban jóval a próféta halálát követő történelmi eseményekre is találhatók hivatkozások. Tehát már ez is hamisítvány. Hasonló problémák merülnek fel az Újszövetség esetében is, hiszen semmi sem bizonyítja, hogy ezen könyveket valóban állítólagos szerzőik írták. Sőt! Elmondható, hogy például az 1300-as évek Bibliája több könyvet tartalmazott, mint az 1700-as éveké, mert évszázadok alatt változtak a dogmák, ahogy az egyház folyamatosan átírta a történelmet, és egyre több régi iratot vetettek el.

A legnagyobb hamisító a Római Birodalom egyik leghíresebb császára, Nagy Konstantin, azaz Konsztantinusz volt, aki bár csupán halálos ágyán keresztelkedett meg, előtte mégis államvallássá emelte a kereszténységet. Ez is azt mutatja, hogy nem hitbéli elhivatottság vezette, hanem politikai taktikázás; a kereszténység számára uralmi módszer és stratégia volt. Hatalma megszilárdítása érdekében egységesíteni akarta a birodalmat, és ehhez szüksége volt egy közös vallásra. A IV. században a kereszténységnek számtalan változata működött, köztük olyanok is, akik tagadták Krisztus isteni mivoltát, vagy az egyház létjogosultságát, vagy éppen Jézus férfi voltát. Nem létezett egységes Krisztus-kép, minden felekezet vezetője a maga ízlése szerint befolyásolta a híveket, ráadásul Jézusról akkor sem tudtak semmi konkrétumot (születésének helyét és idejét, cselekedeteit és halálát homály fedte), egy volt csupán a többi legendaszerű próféta közül, akik létezésében és csodatételeiben a józanabb emberek közül senki sem hitt. Az általános nézet szerint ezeket a mesés alakokat csupán a prédikátorok találták ki. Ezzel szemben Jessa kultusza még virágzott (főleg a nők körében), tárgyi és írásos emlékek bizonyították korábbi létezését.

Konsztantinusznak ebből a zűrzavarból kellett egységet kovácsolnia, és mivel neki erős férfi istenségre volt szüksége, eltöröltette a Jessa-kultuszt. 325-ben összehívta a niceai zsinatot, ahol az egyházi vezetők az ő irányításával felosztották egymás közt a vallási hatalmat, és meghatározták a kereszténység egységes alapját. Elfogadták a Szentháromság fogalmát, Isten és Fia férfi mivoltát, Jessa nevét eltörölték és Jézust faragtak belőle, kijelölték halálának és feltámadásának időpontját, valamint Jessa csodatételeivel és prédikációival felruházták az általuk kitalált alakot, Jézust. Mesterségesen kreáltak egy új, egységes vallást. Aki ebben részt vett, az részesült a hatalomból, aki nem adta nevét az összeesküvéshez, azt megölték vagy kiközösítették és a birodalom határain túlra üldözték. A császár vezetésével a birodalom érdekében megalkották tehát a kereszténységet, és elpusztítottak minden olyan emléket, ami az új dogmarendszerbe nem illett bele. Megírták az Újtestamentumot, amelyben először jelent meg az a Jézus, akit már mi ismerünk.

Akik ismerték a titkot

Egy ekkora hamisítás persze nem maradhatott teljes titokban, és a Jessáról szóló hagyományt sem lehetett teljesen kiirtani, hiszen ennek maradványa például a Mária-kultusz. Sokfelé szinte egyenrangúnak tekintik Szűz Máriát Jézussal, de legalábbis őt szeretik, míg Krisztust legfeljebb tisztelik. (I. István királyunk például Magyarországot is Máriának és nem Jézusnak ajánlotta fel.) Ezenkívül – bár a legnagyobb titokban – ma is léteznek relikviák szerte a világban, amelyek egy női Messiásról és nem egy Istenfiúról szólnak.

A helyi hagyomány úgy tartja, hogy Jézus halála után Mária Magdolna elmenekült a Szentföldről, és a Szent Grált hurcolva Marseille mellett ért partot Dél-Franciaországban, ahol egy kis zsidó közösségben élt tovább. A Vatikán tagadja ezt, és nem ismeri el a Máriának tulajdonított helyi relikviákat, amelyeket pedig nagy tisztelet övez. Nos, a Vatikán talán azért nem támogatja a legenda feltárását célzó kutatásokat, mert attól tart, hogy kiderül, nem Mária, hanem Jessa, a női Messiás járt a környéken halála előtt. Hiszen az ő megfeszítéséről még kevesebbet tudunk…

És ha már itt tartunk, biztos, hogy Leonardo da Vinci Mária Magdolnát festette meg az Utolsó vacsora című képén Jézus mellett ülve? Biztos, hogy az oly rafináltan elrejtett női szimbólumok a Grálra és nem a Messiásnőre utalnak? Talán Leonardo egy olyan titkos társaságnak volt a tagja, amely azt a titkot őrizte, hogy a Grál maga a Messiás, azaz Jessa. Ez a feltételezés legalább olyan valószínű, mint az, amelyet A Da Vinci-kódban tártak elénk…

Franciaország egész későbbi történelmét végigkíséri az isteni nő jelképe, akit ugyan általában Ízisz istennővel azonosítanak, de valójában a Nagy Istennőre s rajta keresztül Jessára, a Messiásra utal. Napóleon egyenesen Párizs címerpajzsára festett a női alakot, ezzel utalva a titokra, mely a birtokába jutott, de amit óvakodott kimondani.

Ugyancsak ismeri a titkot a szabadkőművesek társasága, amely évszázadok alatt számos összetűzésbe keveredett a Vatikánnal, mégis túlélte az inkvizíciót. Talán azért, mert megfenyegették az egyházat, hogy felfedik a Jézussal kapcsolatos igazságot. Burkoltan meg is tették ezt többször. A francia forradalom alatt felállították Párizsban a Szabadság Istennőjének óriási szobrát, amelyet ugyan a köznép Ízisznek vélt, de a beavatottak tudták, hogy Jessára utal. Ezek után talán mondanunk sem kell, hogy a szintén Franciaországból eredő amerikai Szabadság-szobor kit ábrázol…

Az is valószínűsíthető, hogy Adolf Hitler is birtokába jutott a titoknak, és ezzel sikerült sakkban tartania a Vatikánt a II. világháború alatt. XII. Pius pápa úgy tett, mintha nem tudna a nácik népirtásáról, és a katolikus egyház soha nem emelte fel szavát a Harmadik Birodalom politikája ellen. Erre a magatartásra a Vatikán a mai napig nem adott magyarázatot, talán azért, mert a Hitler birtokában lévő relikvia (amely nyilvánvalóvá tette volna, hogy a Messiás egy nő volt) még mindig elrejtve várakozik valahol a világon.

Végül, de nem utolsósorban érdemes elgondolkodni azon, vajon mit jelképezhet a Vatikán főterén, a Szent Péter téren álló 200 tonnás egyiptomi obeliszk, Ízisz egyik szimbóluma, tetején Jézus keresztjével. Csak nem a Nagy Istennőt és lányát, Jessát, akit beolvasztottak a katolikus vallásba, akinek nevét kiejteni is főbenjáró bűn, és akinek létét körömszakadtáig tagadja egy bűnben és hazugságban született egyház?…