Kövesd friss cikkeinket RSS csatornánkon
REJTÉLY-MISZTIKA

Titkos írások - titkosírások?

Szerző:
Szabó Anna
A rosette-i kő egy sötét gránitdarab, amely egy ősi szöveg három fordítását nyújtja a mai kutatóknak: egyiptomi démotikus írással, görög nyelven és egyiptomi hieroglifákkal. Mivel a görög nyelv jól ismert, e kő volt a kulcs 1822-ben a francia Champollion és 1823-ban Thomas Young számára a hieroglifák megfejtéséhez.

 

A kő neve az egyiptomi városé (Rosette), ahol a francia Bouchard kapitány találta meg 1799. július 15-én. A kapitány Napóleon katonája volt és éppen építési munkálatokat vezényelt, amikor a kő felbukkant. V. Ptolemaiosz Kr. e. 196-ban kelt rendelete olvasható a kövön, különféle kivetendő adókról, a templomokban felállítandó szobrokról rendelkezik, valamint arról, hogy a rendelet három nyelven adandó ki: az „istenek szavaival", azaz hieroglifákkal, a nép nyelvén (démotikus írással) és ión (görög) nyelven. A kő forradalmat hozott az egyiptológia tudományában, ugyanis annak segítségével – és Jean-Francois Champollion zsenialitásának köszönhetően – 1400 év után sikerült megfejteni az egyiptomi írás és nyelv titkát.


A követ 1802 óta a londoni British Museum őrzi, jóllehet, parázs vita bontakozott ki a körül, hogy a franciákat vagy az angolokat illeti-e a kő. Napóleon 1798. évi merész hadjárata ugyanis azzal a céllal indult Egyiptomba, hogy – India elérésével – gyarmatain keresztül kényszerítse térdre Franciaország legfőbb ellenfelét, Angliát. (2003 júliusában az egyiptomiak visszakérték a rosette-i követ.)

A pécsi varázskönyv

A hatóságok 1780-ban Mindszenten elfogtak egy engedély nélkül kóborló leszerelt katonát, bizonyos Veisz József, pécsi lakost. A jegyzőkönyv tanúsága szerint a katonánál mogyorófa vessző, valami gyertyaszerűség és egy „kháldeus" könyv volt. Az eszközökkel kincset keresni indult, csakhogy nem boldogult a könyv bonyolult nyelvezetével, és éppen egy tudós emberhez tartott, amiktől segítséget remélt. A könyvet nagyrészt német, kisebb részben latin nyelven írták, és valóban tartalmaz ál-kháldeus jelsorozatokat, amelyek értelmezésébe tulajdonosának – csakúgy, mint nekünk – beletört a bicskája.

A lapokon a kincskereső irodalomból könyvekből megszokott tartalmat látjuk: kincskereső instrukciókat, szellemekhez szóló imákat, démonidézéseket, varázsköröket. Emellett egy sor talizmán képét találjuk, különféle szellemnevekkel (Aziehel, Marbnel, Aniguel, Machiegus, Ayialel, Barnel).

Amíg a 18. századig inkább latin és németnyelvű szövegekben (gyakran "kháldeus" szövegbetétekkel) olvashatunk kincskereső módszereket, és a szövegek elolvasása és gyakorlatba ültetése bizonyos iskolázottságot feltételez, a 19. századra egyre inkább a magyar nyelvű források kerülnek előtérbe, és ezek egyre nagyobb arányban tartalmaznak népinek tekinthető szokásokat, a tanult mágia módszereinek (imáknak, bonyolult latin nyelvű varázsköröknek, részletes liturgiai előkészületeknek) szerepe pedig visszaesik.

A késő középkorban még az egyetemi értelmiségből kerülnek ki a kincskeresők, a 16. században egy-egy felhasználó már csak hibásan tud latinul és iskolázottsága is kérdéses, az ő követőik pedig, köztük az obsitos katona, még alacsonyabb státuszban találhatók. A varázskönyvek a 19. század végére egyre inkább „csináld magad" formát öltenek, és szinte mindenki számára elérhetővé teszik a mágikus módszereket.

Úriemberek rejtjele

A Gentlemen's cipher, azaz "az úriemberek rejtjele" 1748 áprilisában jelent meg nyomtatásban. A bevezető szerint egy nemrégen elhunyt úriember (gentleman) hagyatékában maradt fenn, és a lap szerkesztői abban a reményben publikálták, hogy valaki megfejti. De senkinek sem sikerült.

Ugyanez a titkosírás 1978-ban is megjelent, ezúttal a Cryptologia nevű folyóiratban, amely az egyetlen titkosírás-történeti szaklap a világon, de megint nem jöttek rá a nyitjára. 2013-ban Klaus Schmeh bejegyzést szentelt a rejtélynek a blogján. Ekkor egy angol informatikusnak, Nick Pellingnek szöget ütött a fejébe, hogy ideje volna megpróbálni megfejteni. Először is lemásolta a grafikus jelek sorozatát, átírta alfabetikus jelekre, majd bemásolta az egészet egy angol nyelvű netes szoftverbe, amely behelyettesítéses kódok mintázatait képes felismerni. Emögött a lépés mögött természetesen az a feltételezés állt, hogy egyszerű behelyettesítésről, monoalfabetikus kódról van szó, amelyben minden betű helyett egy adott rejtjelkarakter áll. Az eredmény igazolta Nick várakozásait, mert a program hamar kiadta egy 17. századi angol orvos-költő, Sir Samuel Garth (1661-1719) egyik művének bekezdését.

A múltból fennmaradt megfejtetlen titkosírások zöme nyilvánvalóan nem törhető fel ilyen könnyen. De soha nem lehet tudni! Mindegyik érdemel annyit, hogy megpróbáljuk átírni, és tegyünk velük egy próbát. Ha egy többször publikált, és többször elfelejtett rejtjellel megtörténhetett, hogy 2013-ig senkinek nem jutott eszébe a legegyszerűbb megfejtés, akkor ez könnyen így lehet más megfejtetlen rejtjelekkel is.

A Voynich-kézirat

A Voynich-kéziratot joggal tartják a történelem legrejtélyesebb könyvének: a kézirat azóta tartja izgalomban amatőr írásfejtők, informatikusok és történészek hadait, hogy Wilfrid Michael Voynich (1865-1930), lengyel antikvárius és könyvkereskedő a huszadik század tízes éveiben – ahogy állította – Olaszországban a jezsuitáktól megvásárolta. Különös botanikai, csillagászati és fürdő meztelen nőket ábrázoló rajzai, teljesen érthetetlen struktúrájú írásrendszere a megfejtésén dolgozók egész szubkultúráját hozta létre, akik számos konferencián és e-mail listán tartják a kapcsolatot. Az amatőrök csoportjain kívül számos szaktörténész és filológus is megvizsgálta, kódrendszerét a második világháború legjobb kódfejtői – köztük a japán katonai kódokat tucatszám feltörő William Friedman (1891-1969) – próbálták azonosítani. Előkerülésének százéves évfordulóján, 2013. májusában nyolcvan tudós és amatőr résztvevő gyűlt össze a "Voynich 100" konferencián Rómához közel, hogy megvitassa a kézirattal kapcsolatos aktuális elméleteket.

Elemzések azt mutatják, hogy a Voynich-nyelv számos olyan szabályosságot mutat, amelynek létrehozása nem sokkal könnyebb, mint egy feltörhetetlen kódé. Bizonyos betűkombinációk gyakoriak, mások soha nem fordulnak elő, bizonyos karakterek egy sornak csak bizonyos tájain (elején vagy a végén) szeretnek előfordulni. A szavaknak, vagy legalábbis azoknak a 6-8 karakter hosszúságú kombinációknak, amelyek szavaknak tűnnek, megvannak a maguk belső törvényszerűségei. A soroknak is megvan a maguk szerkezete, a sorok végén álló szavak például általában rövidebbek.

Úgy tűnik tehát, a szövegnek van egy sajátos működése. Mond valamit, de nem tudjuk, hogy mit. A kérdés továbbra is nyitva áll: milyen nyelv a Voynich-kézirat nyelve?

 

Szólj hozzá Te is!

OLVASS TOVÁBB!

SZEMÉLYRE SZABOTT HOROSZKÓP

Adja meg születési időpontját!

VAGY

KÉREM AZ ELEMZÉST

HÍRLEVÉL