Az őrangyal hangja

Kilenc- tíz éves lehettem, amikor az osztállyal kirándulni mentünk a bükkszentléleki kolostorromhoz. A romot körülvevő erdőben játszottunk, volt, aki az útra hozott elemózsiáját majszolta, többen szaladgáltak, a tanítók beszélgettek. Néhány osztálytársnőmmel elindultunk a romot felfedezni. Egy eléggé törmelékes falon elkezdtünk felfelé mászni. Én haladtam leghátul. A fal közepén járhattam, amikor azt hallottam, hogy valaki a keresztnevemet kiálltja. Megijedtem, hogy a tanárok észrevették, hogy helytelen dolgot teszünk, lemásztam és szóltam a többi lánynak is, hogy jöjjenek le.

Odafutottam a tanító bácsihoz és megkérdeztem, hogy miért szólt. Furán nézett rám, azt mondta, ő nem kiáltott. Ugyanezt állította a tanító néni is, és azok a lányok sem hallottak semmit, akikkel a falon másztam.
Borzasztóan megrémültem, libabőrös lett kezem-lábam, és már akkor megfogalmazódott bennem, hogy talán bajom esett volna, ha nem hallom a nevemet és nem mászom le.

Ma már, felnőtt fejjel szentül hiszem, hogy az őrzőangyalom vigyázott rám és megmentett egy szörnyű balesettől.