Törpék - a mesében léteztek, vagy a valóságban?

A törpék persze nem tűntek el ténylegesen, amikor az emberek megjelentek egy általuk lakott területen, csupán „Láthatatlanná" váltak; visszahú¬zódtak az erdők sűrűjébe, elvonultak a hegyek közé, vagy ami még jellemzőbb: leereszkedtek a föld mélyébe. Maguk váj¬ta üregekbe, hatalmas barlangrendszerek¬be, sötét földalatti labirintusokba költöz¬tek. Különösen az európai mitológiában és folklórban lehet gyakran találkozni olyan törpékkel, akik a hegyek gyomrában, bar¬langokban vagy bányákban élnek. Ezek néha annyira iszonyodnak a kinti világos¬ságtól, hogy kővé válnak, ha napfény éri őket. Egy ilyen szerencsétlenül járt törpé¬ről a skandináv mitológiai történetek gyűj¬teményében, a verses Eddában is olvas¬hatunk:

Felfedem fondorlatom

A nagy tudású törpe, Alvisz feleségül akarja venni Tór isten lányát, Trúdot. Tór ezt mindenképpen szeretné megakadályozni, ezért úgy tesz, mintha a törpe bölcsességét akarná próbára tenni. Egymás után teszi fel neki a nehezebbnél nehezebb kérdéseket, egészen addig, míg fel nem kel a nap, ami a törpe számára a pusztulást jelenti. Ekkor Tór így szól: „ily rengeteg rúnát, irdatlan ősi kincset kinek keble is őriz? Felfedem fondorlatom, eszeden mégis túljártam: véged van, törpe, napfényben, s a terem, íme, tündököl." (Tandori Dezső fordítása)

Mi sem természetesebb, minthogy ezek a föld alatt élő apró lények a legtöbb esetben, mint bányászok, vagy a fémeket meg¬munkáló kovácsok és ötvösök jelennek meg a nép képzeletében. Sok helyen úgy tudják, hogy csodálatos kincseket, arany¬ból és drágakövekből készült ékszereket őriznek barlangjaik mélyén. Egyes mítoszokban a törpék tanítják meg az embere¬ket a fémek megmunkálására, a kézműves mesterségekre és a varázslásra. A skandi¬náv mitológia törpéi, a dvergek szintén ügyes kovácsok. Nem véletlen tehát, hogy ők készítették el az istenek mágikus erejű fegyvereit és ékszereit, így többek között Tór harci kalapácsát, a Mjöllnirt (amely visszatér gazdájához, mint a bumeráng); Ódin karkötőjét (vagy gyűrűjét), a Draupnirt (mely szaporítja önmagát); Szif istennő aranyhaját (ami tökéletes hasonmása az igazinak, amit Loki levágott) és Freyja nyakláncát, a Bríszingament (amiért az is¬tennő szerelemmel fizetett a törpéknek).

Obongók és ikki-tikkik akkák és wambutik

Sokan úgy vélik, hogy a törpék nem csu¬pán a régmúlt korok mesemondóinak kép¬zeletében éltek, hanem reálisan létező hús-vér emberek voltak. Természetesen a legtöbben, akik ezen a véleményen van¬nak, nem tulajdonítanak e lényeknek ter¬mészetfeletti erőt és emberfeletti hatal¬mat, csupán egy kistermetű emberfajtáról beszélnek, melyet fokozatosan egyre megközelíthetetlenebb helyekre szorított vissza a nagyok (Európában az árják) erő¬szakos terjeszkedése. Ilyen apró termetű népcsoportok még ma is léteznek Afrika, Ázsia és Dél-Amerika őserdőkkel borított távoli vidékein. A legismertebbek közülük talán a Közép-Afrikában élő pigmeus tör¬zsek, az obongók, az ikki-tikkik, az akkák és a k, kiknek testmagassága felnőtt korban is csak 130-140 cm. Úgy tűnik, ezekről az afrikai törpékről már az ókori görögöknek is tudomásuk lehetett, akik pügmaiosz névén emle¬gették őket (ebből ered a pigmeus elnevezés), és úgy vélték, hogy a Nílustól délre élnek.

Az utolsó eleven törpe

Jacques Bergier szerint Európában 1138-ban láttak utoljára eleven törpét, amikor egy német kolostor pincéjében elfogtak egyet. „Ez a törpe teljesen fekete volt, és semmilyen nyelven sem beszélt. Végül elengedték, hogy lássák, mit csinál: visszatért a pincébe, ahol találták, felemelt egy követ, és bebújt egy olyan alagútba, ahová senkinek sem sikerült utánamenni. Az alagutat kereszttel zárták le, és az ügy ennyiben maradt." Jacques Bergier valószínűleg nem ismer¬te (vagy nem tartotta hihetőnek?) a XVII. században élt francia Beausoleil házaspár beszámolóját, mert ennek ismeretében min¬den bizonnyal néhány száz évvel későbbre helyezte volna az európai törpékkel való utol¬só találkozás dátumát.

Jean de Chastelet, Beausoleil bárója és felesége a XVII. század legtanultabb, legtehetségesebb és legsikeresebb mineralógusai voltak. Bejárták egész Európát, és varázsvesszős kutatásaik révén nagy hírnevet szereztek maguknak. Csupán Franciaor¬szágban százötven bányát tártak fel, melyek közül jó néhány még ma is működik. 1628-29-ben II. Ferdinánd magyar király és osztrák császár megbízásából magyaror¬szági bányavidékeken, köztük Selmecbánya környékén végeztek kutatásokat. Itt került sor a következő hihetetlen találkozásra: „Selmecbányán, ötszáz ölnyi mélységben a föld alatt apró manókat láttunk. Három¬négy öklömnyi, vén emberkék voltak ezek, teljesen bányászmódra öltözködve, kezük¬ben lámpás és csákány. Aki nem szokta meg a bányák mélységeinek csodálatos tünemé¬nyeit, halálra rémült v

olna e kísérteties figu¬rák láttán."

A The Folklore of Orkney and Shetland című könyvben viszont azt olvashatjuk, hogy a Skócia északi partjainál lévő Orkney-szige-teken még a második világháború idején is lehetett törpékkel találkozni: A bedfordshire-i Lutonból való Mr. W. B. Thorner a negyvenes évek első felében több¬ször járt az Orkney-szigeteken. Egy viharos téli estén az egyik gyéren lakott szigeten haladt keresztül, amikor a Hoy szirtje nevű hely közelében megpillantott vagy egy tuca¬tot azokból a törpe vademberekből, akiket arrafelé trow-nak neveznek. A törpék csenevész testét a jeges szél ellenére alig fedte valami, bőrük fakó sárga volt, hosszú fekete hajuk a hátukat verte. Amikor Thorner észre¬vette őket, éppen körtáncot jártak, ami köztudottan az apró nép kedvenc időtöltése.

Törpék kis szigete

A még ma is élő pigmeusoknál jóval kisebb, rejtélyesebb és megfoghatatlan apró nép (egykori) reális létezését a mítoszokon, meséken és ellenőrizhetetlen beszámolókon kívül néhány különös, apró tárgy és egy-két elgondol¬koztató archeológiai letet is alátámasztani látszik. A XVI. században Dean Monro atya ása¬tásokat végzett a Külső Hebridák egyik szigetén, melynek során elképesztően kis mé¬retű emberi koponyákat és csontokat hozott a felszínre. A lelet láttán nem érte különösebb meglepetés - valami ilyesmire számított. Ugyanis a sziget, mely a Little Isle of Pigmies (Törpék kis szigete) nevet viseli, a helyi lako¬sok szerint egykor az apró nép lakóhelye és temetője volt.

Régóta ismeretesek Alsó-Ausztria és Salz¬burg vidékén azok a keskeny, földalatti folyo¬sók, kamrácskák, labirintusszerűen szerte¬ágazó mesterséges barlangrendszerek, me¬lyeket a nép erdstalloknak, földalatti lakóhe¬lyeknek nevez. Ezek a járatok olyan szűkek és alacsonyak, hogy normális méretű emberek semmiképpen sem hozhatták őket létre, de mivel minden kétséget kizáróan mesterséges eredetűek, marad a feltevés, hogy egy olyan népcsoport alkotásai, melynek tagjai jóval ki¬sebb termetűek voltak, mint a ma élő embe¬rek.

A múlt század végén több száz apró kőesz¬közt találtak Angliában, a lancsshire-i Pennine Hills környékén. A kovakőből pattintott árak, tűk, kaparók és holdsarló alakú kések mind¬össze egy-két centiméteresek voltak. Azóta a világ más részeiről, így Egyiptomból, Közép-Afrikából, Franciaországból, Szicíliából, Indiá¬ból is érkeztek híradások hasonló leletekről.

Pedro, a múmia

1932-ben a wyomingi Pedro Mountains egyik barlangjában néhány arrafelé dolgozó arany¬ásó egy törpe mumifikálódott holttestére buk¬kant. A mindössze 35 cm magas emberke törökülésben ült, karjait az ölében nyugtatta, ha¬sonlóan Buddha legismertebb ábrázolásaihoz. Bőre barna volt és ráncos, orra lapos, homloka alacsony, szája pedig széles és keskeny ajkú.
Akkoriban néhány tudós, aki hallott az esetről, azon a véleményen volt, hogy a lelet egy újvilági pigmeus rituálisan mumifikált holtteste, és előkerülése igazolja azokat az indián legendákat, melyek Amerika törpe ős-lakóiról szólnak. A múmia - amit a bányászok hamarosan eladtak - hosszú éveken keresztül egy vásári mutatványos fő attrakciója volt, míg végül egy Ivan T. Goodman nevű üzletember jó pénzért megvásárolta és New Yorkba vitette. Itt az American Museum of Natural History egyik tudósa, dr. Harry Shapiro megröntgenezte, és valódinak találta. A Harvard Egyetem antropo¬lógusai szintén megvizsgálták, és ők is kizárták annak a lehetőségét, hogy a múmia csu¬pán ügyes hamisítvány lenne. Több szakértő, egybehangzóan az első véleményekkel, azt nyilatkozta, hogy a lelet - ami a vizsgálatok szerint egy kb. 65 éves korában elhunyt ős-amerikai pigmeus múmiája - alátámasztani látszik a wyomingi soson és varjú indiánok legendáit, melyek mindössze néhányszor tíz centiméter magas ősi népről szólnak.

Goodman 1950-ben bekövetkezett halála után Pedro, a múmia egy bizonyos Leonard Wadlerhöz került, Wadler halála után azonban nyomtalanul eltűnt. Szerencsére a róla készült fényképek és röntgenfelvételek még ma is meg vannak. Ezek alapján jutott 1979-ben
George Gill, a Wyomingi Egyetem antropoló¬gusa arra a kissé kiábrándító (bár nem perdön¬tő) megállapításra, hogy az apró múmia valójá¬ban egy anencephaliás csecsemő (vagy emb¬rió) holtteste, melynek mumifikálódása való¬színűleg a száraz klíma miatt következett be. Ám akármilyen valószínű is ez a magyarázat, sokan még ma is ragaszkodnak az eredeti feltételezéshez, miszerint Pedro egy törpe nép¬csoport képviselője volt, amit mindaddig nem lehet egyértelműen kizárni, míg a múmia vala¬honnan újból elő nem kerül.