Védőszellem egy házikóban

Amerikában történt meg egy családdal, hogy ugyanabban a hegyi kisházban vakációztak, már vagy 22 éve. Azóta jártak oda, hogy az első gyerek két éves lett, mindig augusztus utolsó két hetében. És mind a huszonkét évben valamivel együtt nyaraltak....

Van itt valaki? 

Meséjük során megjegyezték, néha ez a valami ugyan ijesztően is tudott viselkedni, de mindig érezték, hogy védelmezi a házat és a környékét.
A kisház kilenc másikkal együtt egy szépséges tó partján állt. Az öreg gondnok is tudott róla, hogy van valami fura a környéken, de csak megvonta a vállát, és nem foglalkozott vele. A kutyái - a két német juhász - azért néha nyugtalankodtak, sarokba húzódtak és nyüszítettek.

Amikor a fiuk úgy négy éves lehetett, egyszer azzal állított haza, hogy van egy láthatatlan barátja, aki az erdőben lakik, és Mokónak hívják. Amikor attól tartottak, hogy a gyerek esetleg eltéved az erdőben, azt válaszolta, hogy Mokó nem engedi, vigyáz rá, nem mehet messzire a kisháztól.
És ugyan ki panaszkodhat, ha a láthatatlan játszótárs ilyen gondos dadus is egyben?

Véletlen csupán?

A legdrámaibb eset, ami azt bizonyítja, hogy valaki őrködik körülöttük, ezek után vagy három évvel történt.
A szülők úszni mentek, és a gyerekek tüzet raktak a kandallóban, hogy majd apu meg anyu fel tudjon melegedni. A kissrác már nagyjából tudta, hogyan is kell tábortüzet rakni, de rengeteg gyújtóst rakott a kupac aljára, a húga meg újságpapírokat dobált a tűzre, így pillanatok alatt hatalmasak lettek a lángok.
A vacogó szülők arra érkeztek haza, hogy már a szőnyeg is tüzet fogott, és a lángok a szoba közepe felé terjedtek.
Egy pillanatra pánikba estek, a gyerekek, pedig ott álltak rémülten, a falhoz lapulva.
És akkor, bármilyen hihetetlen is, míg ők dermedten álltak, valami elkezdte
a lángokat oltani, nem csak a lángnyelveket csapkodta, hanem le is fojtotta
a tüzet, mintha egy nagy, vizes takarót dobott volna rá. Perceken belül nyoma sem volt a vésznek, csak a füst, a megpörkölődött szőnyegek emlékezettetek
a majdnem-tragédiára.

A kis ház örzője
 
Az évek során azonban számos más, apróbb jele is volt annak, hogy valami
– vagy valaki – vigyáz a kisházra. Mindannyian érezték, hogy valaki néha figyeli őket. Tárgyak tűntek el néha, és aztán lehetetlen helyekről kerültek elő.
Néha kaparászás hallatszott a falból.
Kíváncsiságból levelet írtak egy másik családnak, akik szintén ezt a házikót szokták kibérelni. És a válaszlevélben ez állt: „Csak nem a láthatatlan „szobalányról” beszéltek?”
Ugyanolyan dolgokat tapasztaltak ők is! Sőt, egyszer, amikor egy születésnapi vacsora után szörnyű rendetlenséget hagytak az ebédlőasztalon, másnap arra ébredtek, hogy valaki a piszkos tányérokat szépen berakta a mosogatóba,
és tisztára törölte az asztalt. Szerintük csak a tündék lehettek, és hálából este
egy tányér süteményt raktak ki az ajtó elé. Az persze el is tűnt, annak rendje
és módja szerint reggelre, na persze a madarak is elcsipegethették...
Elgondolkodtak azon, hogy ha nem is tündék, de talán valami indián szelleme lehet az, aki úgy őrzi a természetet, vagy talán még valami annál is ősibb, természetszerető energia.

Olyan, mintha maga a természet lenne, ami őrzi azt a pár négyzetcentimétert, amit mi emberek még nem aszfaltoztunk le, és nem építettünk rá benzinkutat. És néha odaképzelnek a tó partjára egy tünde-figurát, ahogy a vízen át a város felé néz, és hatalmasat sóhajt - milyen bolondok ezek a halandók.