Azt szeretem, aki kínoz, s elhagy...

A szerelem vak, ahogy mondani szokás. A szerelem kifordít magadból. A szerelem minden mást maga mögé utasít. Úgy érzed, csak ő létezik, érte bármit kész lennél megtenni. Aztán jön a csalódás, a viszonzatlan szerelem okozta kínlódó vergődés. A fizikai fájdalmak. És mégis, úgy tekintesz vissza életed e periódusára, mint legszebb időszakra, ami valaha is megtörténhetett veled.

Aztán elmúlik. Mint egy régóta gyulladásban lévő nyavalya. És megkönnyebbülten sóhajtasz fel, hogy végre túl vagy rajta. Ám megismered a barátnőd legújabb pasiját és máris kezdődik az egész elölről...


A tiltott gyümölcs mindig édesebb

A plátói érzelmek saját lelkünkből táplálkoznak, ezért lehetnek oly fájdalmasak és világrengetőek. Legtöbbször kisebbrendűségi érzéseink erősödnek fel ilyenkor és idolokat keresünk, akikhez soha nem leszünk képesek felnőni. Mintha jól esne a szenvedés, hogy sajnáljanak minket egy kicsit, milyen szerencsétlenek vagyunk. Ez a fajta érzelmi „mazochizmus” egyáltalán nem ritka. Nem véletlen, hogy sokan választják azt az embert társuknak, aki rosszul bánik velük, aki nem tudja igazán boldoggá tenni őket. Azonban hiába lépünk túl egy ilyen kapcsolaton, könnyen beleeshetünk újra ugyanebbe a csapdába. Ördögi kör ez, melyből nagyon nehéz kilépni.

Gyakran mégis pontosan tudjuk, mire lenne szükségünk. Törődésre, figyelemre, kényeztetésre, és számtalan egyéb tulajdonságra, mégsem azt választjuk, akitől mindezt megkaphatnánk. Mégis miért?

Mert élvezzük! Mert mindig az tűnik legértékesebbnek számunkra, ami nem lehet a miénk: a tiltott gyümölcs. Ezért aztán megelégszünk a kevésbé édes gyümölcsökkel is, és titkon csorgatjuk a nyálunk az ismeretlen, de meggyőződésünk szerint ízletesebb manna után.

Talán olyan ez, mint amikor kiszedünk a tányérba egy adag ételt, de szándékosan a kevésbé tetszetős falatokkal kezdjük az étkezést. Ám mire eljutunk a tányér szélén várakozó legízletesebb falatokhoz, már nem is vagyunk olyan éhesek...

A görög mitológia szerint Parisz, három istennő közül a legszebbnek, Aphroditénak nyújtotta szerelme jeléül az almát. Miért érezzük azt, hogy soha nem mi vagyunk a kiválasztottak?

Mert tévedünk. Valószínűleg minket is kiválasztottak, csak már nem emlékszünk rá. Túl jól ismerjük már párunk minden jó-és rossz szokását – hozzáteszem, leginkább a rossz szokásokat tartjuk szem előtt. Biztosra vesszük, hogy a másik pasija jobb fej, kedvesebb és érzékibb az ágyban. És persze jobban is néz ki, mint a miénk. De ha lenne lehetőségünk cserélni, talán rájönnénk, hogy mégsem úgy van minden, ahogy gondoltuk.

Enyje, enyje. Tulajdonképpen nagyon egyszerű a képlet: ha valaki nem tud boldoggá tenni, lépni kell, és keresni egy másikat. De ha mindig egy ugyanolyat választunk helyette, aki mellett végül ugyanolyan elveszettek vagyunk, talán bennünk lehet a hiba.


Az emberi kíváncsiság kimeríthetetlen

És itt lép be a képbe a hűtlenség. Amit utólag természetesen nagyon megbánunk, ám titokban rettentően boldoggá tesz minket az izgalom, hogy megtörténhetett velünk ez a páratlan kaland! Hiszen egyszer élünk...


Tegyük fel, hogy megismerkedsz álmaid férfijával. Soha nem akarnál mást, csakis őt. Ő pedig megkéri a kezed. Naná, hogy igent mondasz és repesel a boldogságtól. Eltelik egy év, két év, sok év. Hidd el nekem, hogy álmaid férfija soha többé nem lesz ugyanaz, mint régen. És talán kicsit boldogtalannak fogod érezni magad, mert eltűnt az a kezdeti lángolás az életedből.

Hát ezért, kedves barátom. Ezért szeretjük, ha elhagynak, ha becsapnak, ha nem viszonozzák érzelmeinket. Hiszen ez mégiscsak izgalmasabb, mint hosszú évekig együtt élni és mosni a másik zoknijait. Nincs igazam?


Mindent odaadni

Salvador Dalí, az Elrejtett arcok című könyvében, Madame Solange de Cléda talán a legjobb példa az élvezetes önmarcangolásra. A gróf Hervé de Grandsailles, az imádott férfi ugyanis soha nem lehet az övé, mégsem képes más karjaiba vetni magát, inkább vár és reménykedik. Dalí, ötévnyi várakozás, beteljesületlen szerelmét a lélekben zajló kétségeket, az érzelmek legapróbb rezdüléseit mesterien mutatja be.

Részlet a könyvből:

„Délután négy óra tájban Solange készülődni kezdett. Gyengének érezte magát, és mintha a mellére is rettenetes súly feszült volna. Erős hányingere miatt csak lassan tudott öltözködni. Minduntalan mozdulatlanná dermedt, és rettegve hallgatta szívének dobbanásait. Az alvás hiánya szemei körül hagyta mélyreszántó nyomait. Solange elbátortalanodott, és félt a pillanattól, mikor ezzel az előnytelen külsővel kell majd megjelennie Grandsailles előtt. Tudta, egyetlen másodperc alatt szétzúzza majd a magáról nagy erőfeszítéssel kialakított képet. Kárba vész háromheti gondos előkészülete, szépségének speciális napi, sőt, percenkénti, megszakítás nélküli gondozása...”

Ezek a pillanatok azok, melyek talán a legfontosabbak az életünkben. Megfelelni neki, csak érte cselekedni, érte szépnek lenni. Mindegy, hogy valójában ér-e valamit a küzdelem, de adhattam neki: önmagam legtitkosabb vágyait. Kit érdekel, hogy mit kapok cserébe? Ha adhatok, azzal máris megajándékozott engem. Vagy inkább, én saját magam...