Egy új élet kapuja

Miután az ember a nagy Ő elvesztése utáni fájdalmat feldolgozza, megnyílik egy új élet kapuja. De a csalódást, a mérhetetlen bizalmatlanságot megélve, képesek vagyunk-e ismét egy mindent elsöprő érzelmet felvállalni? Tudunk-e megint valakit feltétel nélkül szeretni? Vagy örökre megmérgeződött a lelkünk? Fejvesztve menekülünk, ha megérezzük, hogy valaki fontossá vált, hogy ismét kötődünk egy másik emberhez?

Sok csúnya, vagy kevésbé csúnya válást átélő emberrel beszélgetve arra a következtetésre juthatunk, hogy a középkorúak nagy része egy ideig csak a sebeit nyalogatja és nem képes normális kapcsolatot kialakítani. Még ha rá is szánja magát, hogy ismerkedjen, flörtöljön, megijed egy szerelem lehetőségétől. Nem csoda, hiszen nem túl régen égette meg magát és az a seb még mindig fáj… De nincs veszve minden. Elcsépelt frázis, hogy az idő mindenre gyógyír, de mégiscsak igaz. Ha a kapcsolatot elgyászoltuk, lezártuk, hamarosan ismét nyitottak leszünk egy új viszonyra. És igen, később is lehet ugyanazt érezni, mint kamaszkorunkban. Hogy összeszorul a gyomrunk, ha meghalljuk a hangját, hogy sutáskodunk, hebegünk-habogunk, ha vele kell beszélgetni, hogy egy kedves szavától is elolvadunk, órákig agyalunk egy-egy mondatán, hosszasan válogatjuk, melyik ruhában menjünk a randira és megőrülünk a féltékenységtől. Igen, újra lehet szerelmesnek lenni. Pont úgy, mint ifjú korunkban.

„Minden nő egy k…a!” – „Minden pasi egy szemétláda!” – ezek azok a mondatok, amelyek oly gyakran elhangzanak a csalódott nők, férfiak szájából. Ki lehet ebből a szemléletből gyógyulni?

Van remény!

Örömmel jelentjük, igen, de nem gyorsan. A csalódást az embernek fel kell dolgoznia, agya egy eldugott részébe elrejtenie, mire újra bízni tud valakiben. A folyamatot nem lehet felgyorsítani, de higgyük el, mindenki helyére teszi a dolgokat. 40-es nő fogalmazott így válása után: - Soha többet nem hiszek egy pasinak sem. 20 év után csapott be az, akinek 2 gyereket szültem, közös egzisztenciát építettünk, aztán kiderült, ő már réges-rég két pályán játszik. Az az ember, akinek én testem-lelkem odaadtam. Hogy bízhatnék ezek után bárkiben? – Aztán pár hónap múlva lelkesen mesélte, hogy megismerkedett valakivel. Újra érzi a tüzet magában. Ennek most muszáj sikerülnie – mondta. Nem emlékeztettem korábbi szavaira…

Egy másik, szintén 40-es éveit taposó férfi mesélte: - A gyerekeim anyjáról kiderült, hogy egy egoista, karrierjét építő nő, akinek semmi nem számít, csakis saját maga. Átgázol bárkin, én is csak azért kellettem, hogy a biztos hátteret maga mögött tudja. Soha többet nem lesz olyan nő, aki az én szeretetemre támaszkodhat. – Vele is beszéltem később, akkor már fülig szerelmes volt egy lányba, akivel együtt, közös vállalkozásukat építették… Szóval van remény. Az emberi lélek csodás megújulásokra képes, egy váratlan pillanatban találkozunk valakivel, aki feledteti velünk minden korábbi sérelmünket, és mire kettőt pislognánk, már benne vagyunk egy őrült szerelmi kapcsolatban, szívünkkel-lelkünkkel, egészen…

És ha az sem sikerül? Ha megint keserű csalódás lesz a vége?

Soha ne adjuk fel! Magában minden ember a boldogságot keresi, arra vágyik, és élete végéig reménykedik abban, hogy megtalálja. Nem szabad elzárkózni, az alkoholba, vagy gyermekeink nevelésébe, vagy a munkába menekülni. Hinni kell abban, hogy az élet újra lehetőséget fog adni. Hogy ismét jön majd valaki, és ő lesz az, aki majd életünk végéig elkísér minket, és az a kapcsolat nem csalódással ér véget. És ami a legfontosabb: kesergés helyett inkább elemezzük ki a múltat. Nézzünk szembe a saját hibáinkkal. Ismerjük fel, hogy mi mit rontottunk el és próbáljunk változtatni. Okuljunk, vonjuk le a megfelelő következtetéseket, mit csináltunk rosszul. Hogy legközelebb tényleg sikerüljön…