Élj boldogan!

Bizonyára már te is találtad olyan szituációban magad, hogy napokig, vagy akár hetekig agyaltál egy megoldandó helyzeten vagy egy éppen aktuális kérdésen, problámán, míg aztán magától meg nem érkezett az isteni felismerés, a nagy belátás, a végső Válasz.

Hogy honnan és miként érkezik ilyenkor a segítség, őszintén, nem tudom, de azt igen, hogy legtöbbször igen hamar és váratlanul jön a válasz. Van hogy egy cikkből, van, hogy egy, az utcán meghallott félmondatból, és van úgy is, hogy egy emlék, vagy egy mosoly által.

Ehhez kapcsolódik az a történet is, amely nemrégiben esett meg velem. Váratlanul és felkészületlenül ért, ahogyan az ilyen esetek általában történni szoktak.

Az egész ott kezdődött, hogy beiratkoztam egy diploma utáni, szakirányú life és business coaching továbbképzésre, amely már önmagában rengeteg izgalmat és kíváncsiságot keltett bennem, s mindez csak tovább fokozódott, amint az előadások egymásutániságában próbáltam összerakosgatni magamban egy egészen új világ már nem érintetlen, mégis kissé idegen darabkáit .

Az egyik előadást lezárólag aztán jött a szokatlan házi feladat, hogy fogalmazzam meg, számomra mit is jelent a Boldogság.
(......)Persze jöhettem volna a már ilyenkor és általában megszokott klisékkel,

A butábbnál butább frázisokkal, amelyeket esetleg mások írtak a témában, de úgy éreztem, ez nem én lennék. Így hát gondoltam, a sorsra bízom magam, és ahelyett hogy egy helyben ülve, nyughatatlanul töprengnék a kérdésre adható válaszon , elengedtem magam és a kérdésemet is. Lesz, ami lesz...”majd csak eszembe jutt valami frappáns” alapon.

Jött is a segítség magától, alig néhány napot kellett várnom rá.

Szokásos szerda reggelnek indult, a buszra várva, épp a feladatomon törtem a fejem, mikor arra lettem figyelmes, hogy két apró kezecske először a csuklómnál matat, majd egy egész picike emberke megkérdi, segíthetne-e hozni a táskámat, mert az elég súlyosnak tűnik számára.

Lenéztem, és egy aprócska, szőkés árnyalatú, göndör fürtös kislányt pillantottam meg. Úgy négy év körüli lehetett. Üde volt és eleven, látszott rajta, hogy ég a vágytól, hogy megfoghassa a táskám. Akkor még nem értettem, miért. – „Nagyon szép a karkötőd és a táskád, megnézhetem közelebbről?”-kérdezte.

Először meglepett a kislány őszinte kíváncsisága, majd kezdtem megszokni és lassan hagyni, hogy „felmérjen” a hirtelen jött idegen, akivel aztán szokatlan társalgásba kezdünk.- „Te is a kék buszra vársz? Meddig utazol?”-jöttek a következő kérdések, majd miután a busz beparkolt a megállóba, szó nélkül kézen ragadott és egész addig szorította a kezem, míg el nem indult a jármű. Édesanyja persze végig mellettem állt, kicsit sem meglepve, mindentudó nyugodtsággal. –„Te igazán kedves és szép vagy.”-mondta. –„Jó érzés fogni a kezed...”

Miután a buszon felszabadult egy hely, új barátom, édesanyja kérésére azonnal el is foglalta. Persze a mosoly, amely még a megállóban ivódott a kislány arcába, letörölhetetlenül, szinte végig ott volt. Nem csorbította sem a tömeg tolakodása, sem a borongós idő.

Jól esett. Nem tudom megmondani, a kislány őszintesége vagy a dícsérő szavai nyűgöztek le inkább, de azt biztosan tudtam, hogy boldog vagyok.
A boldogság úgy gondolom, legtöbbször csak egy momentum, egy érzés, amely a pillanatnyi én-állapottól függ. Akkor és abban a helyzetben úgy érzem, pont erre vágyott a lelkem.

A kislány megszégyenítően tiszta lénye pedig kiváló válasz volt a Nagy Kérdésemre.

Köszönöm a választ Neki!

Kanizsai Dóra, Lineo International Consulting Kft., marketing szakember

Ismerd meg a Life Coaching-ot közelebbről!

Tovább a weboldalra >>