Az élet megy tovább...

Megszoktad, hogy este valakihez sietsz haza, hogy van valaki, akivel megbeszélheted a napi történéseket, akivel el lehet menni szórakozni, vagy csak egy jó vacsorát elkölteni. És akár otthon maradsz, akár elmész otthonról, az életed minden területén folyton olyan dolgokkal találod szemben magad, amelyek az exre emlékeztetnek.

Ezek közül a kapcsolódások közül sok nyilvánvaló. Valószínűleg felfigyeltél már rá, hogy elkerülsz néhány olyan helyet, ahová régebben együtt jártatok, mert már a hely puszta látványa is felzaklat. De anélkül, hogy ennek tudatában lennél, társíthatsz volt kedvesedhez szobákat, bútorokat, tárgyakat – például egy fotelt, amiben mindig ülni szokott, vagy egy műsort, amit mindig meg szokott nézni. És ezek a kapcsolatok olyan gondolatsorokat indíthatnak el benned, amelyek miatt sokkal tovább időzöl el a múlton, mint szeretnél, és mint amennyire szükség lenne rá. De teljesen mindegy, hogy ki volt a hibás – ha egyáltalán az volt bármelyiktek is! Most kizárólag az számít, hogy miként lépj tovább!

A szerelem definíciója

Az egyik szinten a szerelem egy neurokémiai esemény, más szinteken azonban érzelmek, kívánságok, cselekvések és változások hatalmas keveréke. A szerelem mindig több, mint amit elmondhatunk róla. Amikor a szerelem ránk mosolyog, jól elboldogulunk anélkül, hogy pontosan definiálnánk. Amikor szembetalálkozunk vele, éjjel-nappal próbáljuk felfedni titkait. Amikor azonban a szerelem már csak „volt” és elmúlt, ám az egyik partner még mindig szeret, viszont a másik már továbblépett, az előbbi ottmarad a hatalmas szívfájdalommal.

Az nyilvánvaló, hogy a szerelem – bármi legyen is az, nem változtat meg körülöttünk mindent teljesen. Valami varázslatosat eredményez, de nem változtat azon a tényen, hogy hétköznapi emberi lények vagyunk gyarlóságainkkal. Amikor a szerelem elröppen, leleplezve hagyja maga után az ex és önmagunk távolról sem csodálatos tulajdonságait.

A félelem és rászorultság érzése

A szerelmi bánat egyik legfájdalmasabb része az az érzés, hogy szükségünk van arra a másikra, a gyámoltalanság, az elhagyottság, a tökéletlenség, sőt, akár a kétségbeesés érzése. Úgy érezzük, mintha hatalmas űr tátongana az életünkben, amelyet csak egyetlen ember tölthet be, az pedig elment. Ez a szörnyű érzés, amelyet rászorultságnak nevezünk, valójában két dolog kombinációja: a félelemé és a ragaszkodásé. Az egyedülléttől félünk, attól, hogy magunk maradunk,és kizárólag mi vagyunk a felelősek magunkért és az érzelmeinkért. Annyira hozzá lehet szokni ahhoz, hogy szinte mindent a másikkal csinálunk, hogy elfelejtjük, miként is kell egyedül gondoskodni magunkról, egyedül élni.

A ragaszkodás pedig a volt partnerünkkel való azonosulás. Azt érezzük, hogy része a létezésünknek. Ezért nem akarjuk őt önálló személyként látni, aki a maga útját járja. Hiszen elválaszthatatlan része volt a világunknak, a jövőnknek, az életünk értelmének. Így, amikor a kapcsolat felbomlik, egy részünk valóban elmegy vele együtt, és ez hihetetlen fájdalommal jár.
Sokkal egyszerűbb azt mondani „szükségem van rá”, mint elismerni azt, hogy meg kell változtatnunk azt, ahogyan önmagunkat értelmezzük. Akármennyire is szeretjük a partnerünket, a végén mindannyian a saját érzéseinkért vagyunk felelősek.

De természetesen tudom, hogy mivel senki sem tökéletes, mindannyiunk szerelmébe keveredik valamennyi ragaszkodás, és mindannyian boldogok vagyunk, ha időnként van menedékünk a létezés magányossága elől.

Valahol mélyen mindenki tudja, hogy a szerelem azt jelenti, hogy a legjobbat akarjuk a szeretett lénynek. És mivel szabad akarattal rendelkezik, tiszteletben tartjuk azt a kívánságát, hogy önálló legyen. Tehát minden jót kívánunk neki az életútján. Ha ez az út eltávolodik tőlünk, a szerelem nem tartja vissza, hanem a legjobbakat kívánva elengedi. Persze, arra azért gondolhatunk, hogy milyen jó lenne, ha visszatérne, de a szerelem annak a teljes elfogadása, hogy a kedves szabadon elhagyhat bennünket örökre. A szerelem tudja, hogy ha megpróbálunk a partnerünk akarata ellenére ragaszkodni a szerelmünkhöz, a kedvesünk szerelme végül elsorvad és meghal, a miénk pedig gyilkos féltékenységgé alakul.

Továbblépni… De hogyan?

Elérkezett a változtatás ideje! A végrehajtott változások némelyike majd új szokássá fog válni, ezért jó ötlet most kiválasztani azokat a szokásokat, amelyekkel majd az új jövőben együtt akarsz élni. Meg akarod változtatni az étrendedet? Van valami, amit el akartál kezdeni, de valahogy soha nem volt rá időd? Most itt van a lehetőség, hogy új rendszert kezdj, új sportot űzz, vagy megváltoztasd az egész életstílusodat. Nézd meg alaposan a környezetedet. Milyen változtatásokra lehetne sort keríteni? Akartál esetleg valami újat vásárolni otthonodba? Netán át akartad rendezni a bútorokat? Esetleg egy új zugot keresni a lakásban, ahol telefonálás közben kényelmesen elhelyezkedhetsz? Az otthonunkban ugyanis minden tárgy, minden bútor egy olyan mátrixban helyezkedik el, amely a régi életünkhöz kapcsolódik. Amint máshova állítod a bútorokat, még ha csak egy kicsit is mozdítod el őket, megszakítod azokat a tudatos és tudat alatti asszociációkat, amelyek hozzájuk kötődnek.

Tedd hát meg! Tedd meg most! Ha otthon vagy, állj fel most azonnal, és tedd át a széket, a díványt, az ágyat – tegyél át akármit, amin éppen ültél, máshová, hogy a saját otthonodat, a saját megszokott szobádat más szögből lásd!

Rendben, ezzel meg is vagy! Most pedig határozd el, hogy többet is teszel! Találj ki valami új módot arra, hogy készen állj az új, egészséges, felszabadult asszociációkra. Mit szólnál a színek megváltoztatásához? Nem kell ehhez túl sok pénzt költeni, csak szerezz be egy-két új párnát, kárpitot, szőnyeget vagy egy új képet. Ezeknek a változtatásoknak az a lényege, hogy széttörd vele a régi asszociációkat, és új környezetet teremts magadnak az új életednek.

Állítsd az elméd szokásait a magad oldalára!

Azzal, hogy megváltoztattad a környezeted beosztását és színeit, szakítottál a külső asszociációk régi sablonjával. A következő lépés az lesz, hogy ugyanezt belülről is megtedd. A szerelmi bánat idején érzett fájdalom egy részének leggyakoribb okai nem szándékosak. Ezek a gondolataink automatikus szokásai, a képek, amelyeket alkotunk, és a dolgok, amiket magunknak mondunk nap, mint nap.

Egy kapcsolatban a gondolatok és viselkedések hosszú sorát építjük ki. Ha erős élmények érnek bennünket, rendkívül gyorsan tudunk szokásokat, különösen gondolati szokásokat kialakítani. Amikor egy kapcsolat véget ér, ezek a minták még mindig futhatnak, annak ellenére, hogy már nincs létjogosultságuk. Ám, ami még ennél is rosszabb: fájdalmat okoznak. Más szokásokat viszont a szakítás intenzív élménye alakít ki, ilyen például, hogy az exre gondolva ismételgetjük azt a tényt, hogy elment.

A nézőpont ereje

Előfordult már, hogy valaki mással ugyanannak az eseménynek voltál a tanúja, és később kiderült, hogy az illető beszámolója a történtekről egészen más, mint a tiéd? Ugyanazon a helyen voltatok, ugyanabban az időben, mégis mindketten nagyon eltérően érzékeltétek azt, ami történt. A különbség részben abból a neurofiziológiai állapotból ered, amelyben voltatok. A te érzelmi állapotod és az érdeklődésed másként szűrte át a rendelkezésre álló információt, mint a másik ember. Ez azért van, mert bár mindannyian ugyanabban a világban élünk, mégis olyan sok eltérő vélemény alakult ki arról, hogy miként kellene a környezetünkről gondoskodnunk. Lehet, hogy a tények ugyanazok, de mi adjuk hozzá a saját jelentéseinket.

Az egyik oka, hogy néhányan jobban kezelik egy kapcsolat véget érését, mint mások, abban rejlik, ahogyan értelmezik az eseményt, a keretet, amelyen keresztüllátják. Például egy fájdalmas emlék nyomasztó lehet, amikor az eseményt követő néhány perces időkeretben gondolunk rá, ám a fontossága nagyon is megváltozhat, ha az egész élet összefüggéseiben szemléljük. Aki zökkenőmentesen teszi magát túl a nehézségeken, ritkán látja úgy, hogy ami vele történik, az katasztrófa vagy tragédia – inkább kihívásként éli meg. Te is megteheted ezt! Csak annyi a dolgod, hogy egy bizonyos módon szemléljük a helyzetet, és ezzel pozitív kontextusba teszed az eseményt.

Persze, megértem, hogy akinek szívfájdalma van, úgy érezheti, hogy nincs semmi, amit érdemes lenne tennie, és nincs arra mód, hogy bármit is megváltoztasson. Ám ez csak azért van, mert a keret, amelyet használ, túl szűk és korlátozó. De gondolj csak vissza egy hibára, amit valamikor elkövettél. Most pedig kérdezd meg magadtól, hogy mit tudnál tanítani valakinek azzal, ha elmesélnéd neki annak a hibának a történetét. Bármit is tanítanál neki, máris oktatási segédeszközzé alakítod a hibádat. Mi több, te is megtanulhatod azt, amit a másiknak igyekeztél tanítani.

Szeretnél többet megtudni arról, hogyan tanulj meg felejteni, vagy hogyan gyógyulj ki a szerelmi bánatból? Akkor ezt a könyvet mindenképpen meg kell vásárolnod: