Hogy mondjam el, hogy... ettől megőrülök?!?!

Felettébb érdekes. Ahogy egymáshoz csiszolódunk az évek során, úgy lesz egyre természetesebb, hogy teljes nyíltsággal beszélünk örömeinkről és bánatainkról. Legalábbis ilyen az ideális helyzet. Vagyis ötévnyi együttélés után gond nélkül leordítjuk a másik fejét azért, mert még ennyi idő után sem képes normálisan elmosogatni a kiskanalakat. Valahol belül tudjuk, hogy nincs veszítenivalónk. Nem megy rá erre a kapcsolat. De mi van, ha még csak most cserkésszük be egymást? Ha még csak egy hónapja tart a románc? Ilyenkor minden rózsaszín, ugyanakkor eléggé bizonytalan is. Szinte ki sem merjük mondani, hogy együtt vagyunk. Korai, még annyi minden történhet. Alig ismerjük a másikat. De annyira már épp eléggé, hogy látom azokat a szokásait, amiket képtelen vagyok elfogadni. Hogyan mondjam ezt el neki? Egyáltalán: elmondjam neki? Muszáj lenne, hiszen a jövőnk függhet ettől. Csak hát egy őszinte beszélgetésért nagy árat fizethetünk. És mi, pasik, nem is vagyunk erősek ebben a műfajban.

Mérlegre tenni, vagy inkább szóvá?

Az a baj velünk, emberekkel, hogy tele vagyunk hülye rigolyákkal, nagyon fontosnak vélt szokásokkal, és ezeket nehezen engedjük el. Teljesen jelentéktelen apróságokért képesek vagyunk utolsó leheletünkig harcolni, csak hogy a végén kijelenthessük: nyertünk! Mégis, mikor kapcsolatunk rózsájának szirmai épp csak nyiladozni kezdenek, olyan óvatosak vagyunk, mint szűzlány az első éjszakán. Hölgyeim, szerintem ismerős a szitu. Nemrég ismerkedtetek meg a fickóval, és jelenleg úgy tűnik, akár álmaitok hercege is lehet, a maga szürke japán autócsodájával. Persze nem kiabáljátok el a dolgokat, hiszen még csak egy hónapja randizgattok. Ám ahogy jobban beleláttok a másik életébe, úgy tárulnak fel azok a dolgok, amik esetleg zavarhatnak benneteket. Mit zavarhatnak, egyenesen irritálnak! Megsúgom, ezzel a férfiak ugyanígy vannak. Ettől akár alapjaiban rendülhet meg a hitünk. Talán mégsem a Nagy Őt fedeztem fel? De hogyan beszéljem meg ezt vele? Mert úgy érzem, ha nem hozom ezt a tudomására, attól megőrülök.

Szemből vagy hátulról akarod?

Pasiszemmel egy egész csomó olyan dolgot szedtem össze, ami ijesztő lehet a kapcsolat kezdetén. Igaz, minden csak a saját szokásainktól és vérmérsékletünktől függ. Ha például a csaj óriási kutyás, nem fogja zavarni, hogy még a csészéje peremén is áll a szőr, de mi ettől még elborzadhatunk. Vagy ha még télen is nyitott ablaknál alszik, mi meg majd megfagyunk mellette, akkor azért erősen elgondolkodunk azon, hogy közös-e az utunk. Vagy ha nő létére úgy eszik, mint egy kismalac. Látjátok, ezek nem túl nagy dolgok, mégis pont elegendőek ahhoz, hogy meginogjon a hitünk. Mert bármennyire is hihetetlen, egy férfi is képes hosszabb távra tervezni. És az ilyen látszólagos apróságok kétségessé teszik, hogy az ég vajon tényleg egymásnak szánt-e minket. Hogyan tudjuk ezt kezelni? Hiszen a fajtánk pont nem arról híres, hogy egyenes, őszinte beszélgetéseket kezdeményezne a női nemmel. Valahogy óvatosan, kerülő úton kellene elővezetni ezt az egészet. Vagy inkább jó Pasiszokás szerint hallgassunk nagyokat?

Lesz még rosszabb?

Egyrészt azért mi is mérlegelünk. Másfelől könnyelmű, hirtelen döntést sem akarunk hozni. Talán nem is annyira vészes a helyzet, mint ahogy az elsőre annak tűnik. Ám mi van akkor, ha mindez később csak még rosszabb lesz? Látjátok, ilyesmiken törjük a focimeccsek élményeivel megterhelt agyunkat. Ezekben a pillanatokban egy kicsit meg is rendülünk. „Idáig azt hittem, hogy megtaláltam a nőt, akit egész életemben kerestem, ám mióta tudom, hogy nem borotválja a bikinivonalát, egy kicsit összezavarodtam…” – fut át a Pasifejen. Ha lehunyom a szemem, és elképzelem magunkat öt év múlva, nem biztos, hogy én is rajta vagyok a közös képen. Viszont kapkodásra sincs feltétlenül ok. Talán még több idő kell ahhoz, hogy megismerjük a másikat. Lehet, hogy újabb hónapokra van szükség ahhoz, hogy a mozaik egyre több darabja kerüljön napfényre, és egyre tisztábban lássuk, hogy elfogadjuk-e partnerünket a számunkra idegen szokásaival együtt, vagy képtelenek lennénk ezzel együtt élni.

A kedvedért mindent, drágám! Mindent?

A szerelemmel az a baj, hogy ha nagyon heves, készek vagyunk mindenről megfeledkezni. Egész egyszerűen nem vesszük észre a másik hibáit. Illetve látjuk őket, mégsem tulajdonítunk neki különösebb jelentőséget. Pedig egy kis józanság sosem árt. És azt hiszem, megint csak tanulhatunk tőletek, Kedveseim. Egyfelől, Ti talán egy hangyányival higgadtabbak tudtok maradni a kapcsolat elején, továbbá ahhoz is megvan a képességetek, hogy a tudtunkra hozzátok, ha valami nem tetszik bennünk. Széles mosoly, megfogjátok a kezünket, édesen elbúgjátok, hogy „figyuuu, azt szeretném mondani…”, és már meg is vettetek minket. Azért hozzáteszem: a tálalás rendben van, de ettől még nem biztos, hogy tudunk és akarunk változtatni azon, ami piszkálja a csőrötöket. Mert hát mégis férfiak vagyunk, akik bizonyos előjogokkal bírnak. Ezek közül az egyik a „hallgatni arany” igazsága. Igaz, rengeteg példa mutatja, hogy formálhatóak vagyunk egy gyengéd női kéz által. És lehet, hogy létezik az a gyengéd női kéz, amelynek a kedvéért képesek vagyunk lemondani akár a rossz szokásainkról is.