Mr. Töketlen és a kapcsolatok misztériuma

A kérges férfi szívnek is üdítő látvány, ahogy a környezetében sorra köttetnek az eljegyzések és házasságok, érkeznek a babák, vagy egyszerűen csak egymásra találnak az emberek. Közben viszont legalább ennyi bizonytalanságot is látok. Ott toporognak ketten a kapcsolat kapujában, és sem jelképesen, sem a szó valódi értelmében nem merik megfogni egymás kezét. Pedig azt hihetnénk, olyan egyszerű ez, mint az ásóbot (hogy az egyik kedvenc filmemet idézzem). Talán földi sajátosságunk, hogy mindent túlbonyolítunk. Pasiszemmel nézve nem kellett eltelnie túl sok időnek, hogy összeszedjek néhány olyan dolgot, amik visszatart minket attól, hogy belevágjunk a „te meg én = mi” felállásba. Mielőtt azt hinnétek, ezek nem mind a férfiak gyávaságai vagy gyengeségei. Olyan vastagon benne vagytok Ti is, mint amilyen a sminketek a céges karácsonyi party-n. Én most néhány bekezdés erejéig félrerakom a bénázását, és megpróbálom konkrét vonalakkal felvázolni nektek a miérteket. Amitől persze – a végeredmény szempontjából – senki sem lesz kisegítve.

A távolságot, mint üveggolyót… annyira összetörném

Nemtől függetlenül mindannyian szeretünk időnként eljátszani azzal a gondolattal, hogy mi lett volna „ha”. Állítólag a boldogság is azért szárnyal annyira távol tőlünk, mert többet tartózkodunk a múltban, mint a jelenben. Azonban szinte mindenkinek vannak elszalasztott esélyei párkapcsolati téren. Amikor csak egy kicsi hiányzott ahhoz, hogy egymásra találjunk. Vagy éppen pont nagyon sok – kilométerben. A távkapcsolat nagyon romantikusan hangzik, de manapság halálra van ítélve, akár a dúsgazdag, de rosszindulatú nagybácsi egy Agatha Christie regényben. Szép dolog a fogadkozás, hogy a távolság nem állhat közénk, ám a legtöbbször tudjuk, hogyan végződik ez. Ha odáig egyáltalán eljutunk. Hiszen lehet, hogy emiatt bele sem kezdünk a kapcsolatba. Mert ha őszintén magunkba nézünk, tudjuk: nem lenne értelme. Így járt az egyik falkatársam is. Bár papíron a srácnak nem kellett volna olyan sokat utaznia szíve lehetséges Hölgyéhez, ám az a „nem túl sok” is éppen elég volt ahhoz, hogy egyszer se kerekedjen fel. A nagy összeborulás elmaradt, és talán már sosem tudják meg, hogy mi lett volna, ha közelebb laknak egymáshoz.

Ott előny, itt hátrány

Nagyon érdekes, de egy adott női tulajdonságot is a helyzet fényében ítélünk meg. Magyarán ez Pasiszemmel úgy néz ki, hogy ami az egyik élethelyzetben vonzóvá tehet egy nőt, az nem biztos, hogy a másikban is ilyen hatást fejt ki. Egy másik cimborám például azon törte a fejét, midőn ott toporgott az „összejöjjek vele vagy sem?” feliratú ajtó küszöbén, hogy megbízhat-e a csajban. Ugyanis akkor a lánynak épp volt még valakije. A haver pedig úgy gondolkodott, hogy ha a kicsike otthagyja a fickót az ő kedvéért, akkor ezt később vele is ugyanúgy megteheti – valaki más miatt. Ami még ennél is érdekesebb – és főleg izgalmasabb, Kedveseim -, az a szex kérdése. Ez ugye létezik szerelem nélkül, fordítva viszont elképzelhetetlen. Azaz lefeküdhetsz úgy valakivel, hogy még nem fordul komolyabbra köztetek semmi. Nos, férfiszájból már hallottam azt a véleményt, hogy ha túl bevállalós a lány az ágyban, az sem feltétlenül jó. Mert nem biztos, hogy egy olyan nővel akarnánk összekötni az életünket, aki ennyire gátlástalanul, mindent megenged egy pasinak. Hinnétek, hogy ez is visszatartó erő lehet? Azért persze gyorsan leszögezném, hogy erről nem minden hím vélekedik így…

„Bocs, ez nekem nem fog menni”

Lehet, hogy ezzel kellett volna kezdenem? Hiszen ez az alapvető szituáció, amivel annyiszor találkozunk. A férfi vagy a nő a korábbi rossz tapasztalatai miatt nem mer belevágni a komoly együttlétbe. És elég, ha csak az egyikőjük így áll hozzá. Nem kell a szívügyek professzorának lenni ahhoz, hogy lássuk: akit akár csak egyszer is borzasztó nagy csalódás ért, az onnantól fogva piszok óvatos lesz. Még akkor is, ha egyébként tényleg komolyan érdekelné a kialakulóban lévő kapcsolat. Ám az utolsó pillanatban mégis visszalép. Ami aztán újabb csalódást eredményez. Hiszen olyan jól egymásra találtatok, kedvezően alakult minden, szinte már csak az hiányzik, hogy kikiáltsátok: együtt vagyunk. Aztán az egyik váratlanul eltűnik. Esetleg távozóban még benyögi, hogy „bocs, ez nekem nem fog menni” vagy „túl korai még”. Amivel otthagy egy másik elkeseredett embert, aki legközelebb már kétszer meggondolja, hogy mennyire nyisson az ellentétes nem felé. Beindult a láncreakció?

Hol vagy nagy szerelem?

Kémia. A suliban utáltam, majdnem többször meg is vágtak belőle. Az élet viszont elképzelhetetlen nélküle. Pontosítok: a szerelem elképzelhetetlen nélküle. A periódusos rendszert ölelgetve viszont senki sem szeret ágyba bújni. Ahhoz, hogy társra leljünk, másfajta kémia kell. Az, hogy meglátod a másikat, és úgy érzed, hogy hűűű! És sajnos, ez nem mindig van meg. Sokszor még az okát sem tudjuk. Se Pasi, se női szemmel. Csak valami hiányzik. Tetszik a másik, de annyira mégsem, hogy komolyan nekifussunk a közös életnek. Mindenki tudja, hogy milyen az, amikor igazán szerelmes. És azt az érzést keresi. Ha pedig nem találja… hiába a néhány ígéretes randevú, hiába passzolnának több szempontból is, ám valami mégsem hagyja nyugodni. Utálom a kifejezést, de kábé ez a helyzet: nem ő a nagy ő. Ettől persze még bele lehet csapni a lecsóba, aztán lesz, ami lesz. Sokszor éppen a szerencsétlenkedésre fizetünk rá. Méghozzá nagyon. És akkor jöhet újra a kellemetlen dilemma: mi lett volna ha?